Századok – 1957
Tanulmányok - Mályusz Elemér: A magyar rendi állam Hunyadi korában - 46
A MAGYAR RENDI ÁLLAM HUNYADI KORÁBAN 51 A királyi hatalom gyökereire mért másik súlyos csapás az uralkodó kinevezési jogának korlátozása. A királyok, még Zsigmond is, csak úgy tudlak egyéni módon kormányozni, hogy munkatársaikat maguk választották ki s ha jónak látták, elejtették őket, hogy bizalmukkal másokat ajándékozzanak meg. Megyei ispánságot és országos méltóságot az uralkodók egyaránt oly megszorítással adományoztak, hogy a megbízatás csak visszavonásig érvényes — mint mondották : durante nostro beneplacito — s valóban minden tisztségre senkitől sem korlátozva nevezték ki híveiket vagy mentették fel őket. Erről a jogáról a központi hatalom képviselője, ha csak nem akart báb lenni környezete kezében, nem mondhatott le. Hozzátehetjük : az állam érdekében sem, mert hiszen elsősorban ennek van szüksége, hogy valaki remdelkezzék annyi cselekvési szabadsággal, amennyi nélkül a megmerevedett uralmi formákból az általános fejlődés érdekében az új felé út nem nyitható. Párthívei erről a jogáról is lemondatták Albertet, amidőn megígértették vele, hogy tisztségek, megyék, várnagyságok, főpapi és bárói méltóságok felől nélktilök nem fog liafározni. A hatalom eddig is megoszlott a király és az előkelők közt, most azonban a mérleg az utóbbiak javára billent. Nem tudjuk elképzelni, hogy az állam javát szolgálta a változás. Annak ellenére mondjuk ezt, hogy tudjuk a királyi környezet, a prelátusok és bárók túlsúlyra jutása nem feltétlenül jelenti az anarchia csúcspontját, mivel ők, mint a hatalom birtokosai már régtől fogva, éppen mint a király uralkodótársai, hozzászoktak ahhoz, hogy együttműködj ének és ellentétes érdekeiket kölcsönösen összeegyeztessék. A királyi, illetőleg uralkodó hiányában az országos tanács tehát bizonyos állandóságot jelentett s eredendőleg nem volt arra alkalmatlan, hogy a király nevében vagy helyette az országot elkormányozza. Magában egyesítvén a világi és egyházi nagybirtok urait, mindazokat, akiknek szavuk volt az országban, elhatározásuk pedig döntött élet és halál felett, egységes állásfoglalása a legfontosabb kül- és belpolitikai kérdésekben megszabta az egcsz ország magatartását. Könnyű azonban megérteni, hogy a tanács következetes állásfoglalása, azaz egymásnak ellentmondó határozatok elkerülése, inkább elérhető, ha van egy központja, az uralkodó, aki a maga legszemélyesebb híveire támaszkodva irányítja az örök ingadozókat, mintha nélküle minden egyes kérdésben újra ós újra kell megteremteni az összhangot csak azért, mert már nincs módja pártot szervezni magának. Ahhoz képest, amivé a királyi tanácsnak válnia kellett, ha a tisztségeken az uralkodó félretolásával az egyes frakciók osztozkodnak, a Zsigmond-kori állapot valósággal paradicsominak tűnt fel. Hunyadi korának nagybirtokosai más felfogást vallottak, mint XIV. századi elődeik. Ezek csak arra törekedtek, hogy minél nagyobb birtokuk legyen, minél több jobbággyal rendelkezzenek- A gazdagságot és hatalmat egyenes arányban állóknak látták. A kapcsolatok így tudatosultak előttük : Minél több jobbágyuk és jövedelmük van, annál több fegyverest tarthatnak váraikban s minél nagyobb a haderejük, annál inkább van módjuk további birtok-, valamint tekintélyszerzésre. Hunyadi nagybirtokos kortársai között nem egy akadt, aki foglalással növelte vagyonát, engedély nélküli várak építésével vagy templomoknak, monostoroknak erődítményekké alakításával szerzett magának oly központokat, ahonnan a leigázott területeket féken tarthatta, a jobbágyok szokatlan és rendkívüli adók fizetésére kényszerítésével, azok gazdasági romlásának árán fokozta jövedelmét, a legkiemelkedőbb főurak azonban más módszert alkalmaztak. Arra törekedtek, hogy uralmuk-4*
