Századok – 1957

Szemle - Shannon; Fred A.: Americas Economic Growth (Ism. Solt László) 445 - Smith; Howard R.: Economic History of the United States (Ism. Solt László) 445

SZEMLE 451 lezték" (530. 1.). A bizonyításképpen felhozott tényeket itt nincs módunkban részletezni, de megállapíthatjuk, hogy azok nemcsak részünkre elfogadhatatlanok, de szöges ellentétben állnak magának a szerzőnek egész korábbi és későbbi gondolatmenetével, vagy akár csak néhány lappal előbb tett megállapításaival is. A könyv általános gondolatmenetétől elütő „intermezzo" után Smith ábrázolási módja, problémafelvetése változatlanul hangsúlyozottan kritikpi jellegű. így pl. bonckés alá veszi az ebben a történelmi időszakban és az Egyesült Államokban megszülető, s a kapitalizmus apológiájában mai napig is szerepet játszó „welfare capitalism" fogalmát, A „jóléti kapitalizmus" a munkások részvényvásárlásaival, vállalati munkásbiztosítás•sal, ún. „vállalati szakszervezetek" életrehívásával és sok más kisebb kedvezéssel (üzemi étkezők, üdülési lehetőségek) gondolta pacifikálhatónak a munkások harci kedvét, remélte, hogy megteremtheti az ún. „ipari szolidaritást". Smith világosan leszögezi, hogy mindennek semmi köze sem volt a tőkések önzetlenségéhez : „Valójában e tények azt mutatják, hogy a szervezett munkásság már komoly erővé vált, ha a vállalkozók szükségesnek találták, hogy az »ecetet mézzel« helyettesítsék" (545. 1.). A mézesmadzag politikája csak újfajta eszköz volt a régi cél, a szakszervezetek felszámolásának megvalósítására (543.1.). Emellett kimutatja, hogy a tőkének ez az új politikája teljes kudarccal végződött (a munkásból néhány részvény megvásárlása révén még nem lett tőkés stb.), végső fokon azért, mert az amerikai munkásmozgalomban a szakképzetlen munkások jelentőségének rohamos növekedésével a ,,craft unionism" elvesztette uralkodó helyzetét (546. 1.). A „nagy válsággal" és a New Deal politikával beköszöntő új történelmi szakaszt a szerző a reformkorszakhoz történő visszatérésként értékeh, amelyet az ország gazdasági, társadalmi fejlődése kényszerített ki. Hoovernak a válsággal kapcsolatos intézkedéseit „nevetségesen elégtelen"-nek bélyegzi (566. 1.). E kormány magatartására vonatkozóan jellemző tényként említi meg, hogy míg a szárazság sújtotta farmok állatállománya részére takarmányvásárláshoz törvényhozási úton kormánysegélyt biztosított (mondván, hogy a farmerek üzletemberek, akiket megillet a hitel), a farmerek éhező családja már nem jutott eszébe (566. 1.). Elénk képet fest a forradalmasodott farmerek ellenállásáról, akik összefogva, egymást segítve kísérelték megakadályozni birtokaik dobravérését. Általában, a válság különböző jelenségeit vizsgálva megrendülten állapítja meg, hogy a szavak már nem is eléggé kifejezőek e tény megelevenítésére (570. 1.), s hogy mindez „lesújtó kritika a modern gazdaság szülte társadalomról" (584. 1.). Sorai világosan sugározzák, hogy a szerző látja : a társadalom alapjaiban, szerkezet ében van a hiba. Országos felháborodást vált ld á farmerek ellen, amikor -— egyébkent már a roosevelti New Deal alatt — a szörnyű inség közepette a kormány jóváhagyásával 10 millió acre gyapottermését, 12 ezer acre dohány- és 10 millió acre kukoricatermését, 6 millió sertést stb. pusztítanak el. De vajon hibáztatható-e a farmer? — veti fel a kérdést a szerző. Vajon bűnéül lehet-e felróni, hogy végül ő is felismerte és magáévá tette a tőkés társadalom („exchange economy") filozófiáját, amely nap mint nap az élet tényeivel nevelte rá, hogy e társadalomban a magánember jóléte nem a bőségen, hanem éppen egyik vagy másik cikk hiányán alapszik? Á farmer nyüvánvalóan semmivel sem tett többet, mint hogy a maga módján beilleszkedett abba a rendszerbe, amelyben él (584. 1.). Egyébként magának a New Deal-nek a megítélésében Smith igen realista : azt is megmutatja, hogy a roosevelti kísérlet természeténél fogva nem lépett és nem is léphetett túl a kapitalizmus keretein, de ugyanakkor sokat tett a „forgottén mán" megsegítésére. A második világháború utáni történelmi fejlődést 1954-ig ábrázolja a szerző. Könyvének ez a része nem kevésbé figyelemre méltó. Igen jellemző pl., hogy 1952-ben D. D. Eisenhower elnökké választásával, a republikánusoknak a hatalomba való visszatérésével kezdődő szakaszt — a húszas évek ultrareakciós irányzatára való utalással — a ,,normalcy"-ra való törekvés új változataként értékeh. Az „új" útkeresés tartalmát illetően sem hagyja kétségek között az olvasót. Itt nem filantropikus törekvésről, hanem arról a -nem egészen új gondolatról volt szó, amelyet egy kevéssé megfontolt percében Wilson, a General Motors elnöke — szinte programot adóan — így fogalmazott meg : ami jó a General Motorsnak, jó az országnak is (704. 1.). A republikánusok a választási harc során nem utolsó sorban azt hangsúlyozták, hogy véget akarnak vetni a „big government"-nak, a gazdasági életbe beavatkozó politikai gyakorlatnak, a „jóléti államnak" stb. De vajon erről volt-e szó? Smith úgy véli, hogy „a republikánusokat nem annyira az érdekelte, hogy csökkentsék a koimány hatalmát, hanem, hogy más, új emberek részére biztosítsák a hatalom által nyújtható előnyöket" (713. 1.). A koimány, amelyben — mint a szerző nem felejti el megemlíteni — 9 milliomos foglalt helyet, rövidesen megszüntette az árellenőrzést, terveket dolgozott ki az állami "tulajdonban levő vállalatok 30*