Századok – 1957

Szemle - Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVII. században (Ism. Sinkovics István) 428

SZfiMLE 429 A szerző nemcsak egyszerű helyzetképet ad, hanem igyekszik éreztetni, mi az általános, országos méretű, és mi az egy-egy vidékre külön jellemző, sajátos. Keresi az egyéni vonások magyarázatát, nyomon k séri az idegen hatások hatókörét. A földesúri bíráskodást fejlődésében nézi, jól megjelölve a XVII. század közepénél és a XVIII. "századnál mutatkozó változásokat, amelyekben az egész jobbágyrendszer alapvető kérdései tükröződnek, az örökös jobbágyság magyarországi szakaszai. Nagyon érdekes volna összehasonlítani a földesúri bíráskodás magyarországi és külföldi fejlődését, egyező és eltérő vonásait. Hiszen Eckhart adatai "hem egyszer kísértetiesen hasonlítanak ahhoz, amit Engels ír a német parasztságról (A német parasztháború. Bpest, 1949. 21. 1.). Vagy tanulságos összehasonlító anyag található B. D. Grekovnak az orosz parasztságról szóló monográfiájában (Az orosz parasztság története a legrégibb időktől a XVII. századig. Bpest, 1956. 410—411. 1.). Eckhart munkája értékes forrás az európai, elsősorban a kelet-európai parasztság XVI—XVII. századi alapkérdéseinek megismeréséhez ós így csak sajnálni lehet, hogy a könyv nem tartalmaz idegennyelvű kivonatot, nem teszi a külföld számára is hozzáférhetővé legalábbis főeredményeit és a legfontosabb bizonyítóanyagot. Előadásmódja világos, kifejező, a felvetett kérdéseket alap.osan kifejti. Itt-ott még több magyarázat is elkelt volna. Pl. a talio elvére utal a 47., 112., 118. lapon és a lényegét csak a 127. lapon a 244-ik jegyzetben magyarázza meg, amit viszont a tárgymutató nem is vesz fel. Néhány kérdésben vitathatók Eckhart megállapításai. Munkájának igen érdekes eredménye annak a bemutatása, hogy a földesúr hogyan biztosított magának jövedelmet a bírságokból, büntetéspénzekből, amelyeket részint úriszék nélkül szedetett, részint az úriszéken hozott ítéletként. A pénzszerzésnek nem elhanyagolható forrása volt a pénzbüntetés az összes földesúri jövedelmek között, hiszen a szalonaki úriszék egyetlen bíráskodási napon 179 forintot rótt ki a jobbágyokra 5—10—16—32 forintos tételekben, s a németújvári úriszék egy napi „bevétele" közel 100 forint volt. így nem csoda, ha az úriszéki jegyzőkönyv az esetek pontos leírása helyett elsősorban a büntetéspénzek nyilvántartására törekedett, valósággal a „pénztári napló." feladatát töltötte be. Nem csoda, ha a birtokosok a legváltozatosabb formáit találták meg annak, hogyan csikarjanak ki bírság címén pénzt, a jobbágyokból. A bírság egyike azoknak a pénzforrásoknak, amelyeket a birtokos a XVI. századtól, hatalmára támaszkodva, igyekezett határt nem ismerve kiaknázni. A földesúr a feudális földtulajdonból eredő hatalmára támaszkodva áron alul vette el a jobbágyok termékeit, hogy a maga számára biztosítsa a piacot. Eladhatatlan termékeit jobbágyaival „vásároltatta" meg. Holtai XCIX meséjében az ispánnak szegődött ördög, vagy Bornemissza Péter rajza a „telhetetlen csalárdokról" jól példázza a földesúri módszereket. Eckhart a bírságok történeti fejlődését vizsgálva leszögezi : „Aligha tévedek, ha azt hiszem, hogy a bírságrendszer kiépítése, a bírságolásnak állandéi jövedelmi forrássá való emelése összefügg a Dózsa-felkelés után fokozódó jobbágyelnyomással, kizsákmányolással és a földesurak részéről megindult tőkefelhalmozással". Majd elmondja, hogy az összeírásokban a földesúri jövedelmek között a XVI. század közepétől jelentkezik a bírságpénz (mulctae, birsagia), a felsorolásban az utolsó helyen, ami arra utal, hogy benne akkor talált a földesúr új pénzszerzési lehetőségre. A földesúri jövedelmek elemzése a magyarországi tőkefelhalmozás vitatott kéreléséhez vezet. Eckhart, álláspontja nem egyértelmű és nem is elég világos a tőkefelhalmozás mozzanatainak megítélésében. Az 56. lapon elfogadja Paeh Zs. Pál megállapítását, hogy megindult a földesúri tőkefelhalmozás, az 57. lapon a bírságrendszer kiszélesítését ezzel hozza összefüggésbe. Ugyanezen a lapon viszont megállapítja : „Elmaradt gazdasági viszonyaink között a jobbágyoktól bírság címén kisajtolt pénz kincsként halmozódott fel a földesuraknál, újabb földbirtok szerzésére vagy fényűző életmódra nyújtott eszközöket, vagy kölcsönügyletekkel forgatták azt, és gyarapították. Az osztrák tartományoktól való gazdasági függésünk miatt sem volt, a pénz ipari vállalkozásokba elhelyezhető. Ilyen módon nem foglalható a marxi »eredeti tőkefelhalmozás« fogalma alá." Az olvasó végül is nem tudja kivenni : mi volt ebben a kérdésben a szerző álláspontja. Ugyancsak bizonytalan a kisajátítás kérdésének megítélése. Eckhart a birtokos monopolisztikus jogainak kihasználását „közvetett földesúri kisajátításinak nevezi, szemben a közvetlen kisajátítással, amikor a földesúr elvette a jobbágyok használatában levő földeket, elűzte a jobbágyokat, létfenntartási eszközeiket lefoglalta. A kisajátítás a tőkés termelés megvalósítását segíti és Marx megfogalmazásában azt a történelmi folyamatot jelenti, amelynek során „szabad" munkásokat teremtettek, úgy hogy „megfosztják őket valamennyi termelőeszközöktől és életüknek mindazoktól a biztosítékaitól, amelyeket számukra a régi hűbéri berendezések nyújtottak" (A tőke I. Bpest, 1949. 774. 1.). Eckhart hoz példákat, az ilyen kisajátításra (pl. az úriszék által proskribált