Századok – 1957

Szemle - Aubert; Boyer–Jean Baptiste Duroselle–Arturo Jemolo: Le libéralisme religieux du XIXéme siécle (Ism. Révész Imre) 397

SZEMLE 399-telen évezredes politikai művészetével alkalmazkodni az új ideológiához és az új politikai-társadalmi rendszerekhez, valamint természetesen ezeknek gazdasági alapjához, is — és lényegileg ebből a törekvésből folynak az összes katolikus-liberális, és az ezekkel többszörösen egybefonódó demokratikus-szociális kísérletezések, amelyekről ebben a referátumban szó van. A pápák természetesen ezeket a kísérletezéseket — néhány nevezetes kivételt (IX. Pius liberális—demokratikus színjátszása 48-ban, XIII. Leó „Rerum No varum'' enciklikája) leszámítva — nem közvetlenül intézik, hanem hagyják történni: jóhiszemű, lelkes, nagytudású noha magasállású, de többnyire mégis az alsópapság vagy a szerzetesség soraiba tartozó egyházi férfiak állanak elő, akik lángoló meggyőződéssel ós minden kockázatot vállalva hirdetik, hogy a „világegyháznak", ha meg akar maradni ebben a minőségében, nem szabad elzárkóznia az új idők követelményei elől; esetleg nagyszabású mozgalmakat is szerveznek, irodalmi erőket állítanak csatasorba, mint a Paroles előtti Lamennais. Róma azután hagyja „kifutni a formájukat" mindaddig, amíg akciójukat a pápaság ódon feudális építményének modern burzsoá színekkel való átfestésére s ezzel a maga pillanatnyi taktikai előnyeinek biztosítására hasznosnak látja. Mihelyt azonban kezdi észrevenni, hogy túlmennek a kellő határon s olyan erők kezdenek felsorakozni mögéjük, amelyek esetleg nagyobb katolikus tömegeket is szakadásba vagy épp aposztáziába ránthatnak bele, egyetlen szavával dezavuálja őket, s az illetőknek, ha sem a Lamennais magános, de következetes útját, sem a Döllinger-féle pápátlan katolicizmus félmegoldásait nem akarják vállalni, nem marad más választásuk, mint a „laudabilis subjectio". A vallási liberalizmusnak — és szociális vagy legalábbis demokratikus jellegű kiágazásainak —• katolikus vonalon ez a gyökérbeli magyarázata s a történelmi folyamat anyagi valóságának megfelelő képe, A referál tumból természetesen a már mondott okokból minderről semmit nem tudunk meg. Minthogy a szerzők, mint már említettük, a vallási liberalizmus protestáns változataivahcsak minimálisan és mellékesen foglalkoznak, mi is csak egészen röviden emlékeztetünk arra a közismert — persze a szerzők által figyelembe szintén nem vett — történelmi tényre, hogy a protestantizmus és annak tarka sokféleségű egyházai a születő kapitalizmus és burzsoázia ideológiai tükröződései és társadalmi-politikai felépítményei. A protestantizmus különféle árnyalatainak a XIX. század liberális mozgalmaiban való részvételé ennélfogva nagyban és egészben véve sokkal intenzívebb, mint a katolicizmusé. Ez a részvétel azonban tulajdonképpen csak ott egészen odaadó és őszinte, ahol elvont teológiai és filozófiai ideológiák vagy történetszemlélet és történetkutató módszer „korszerűsítéséről" van szó. Mihelyt a protestáns egyházak azzal a követelménnyel kerülnek szembe, hogy a liberalizmust a gyakorlatban is alkalmazzák, vállalják el a politikai demokrácia szélesebb értelmezését s vegyék revízió alá magatartásukat a szociális kérdéssel szemben, a megtorpanás azonnal bekövetkezik, a protestáns burzsoáziában is benne rejlő reakciós erők, a kizsákmányolt dolgozó tömegek megmozdulásától való félelem s az emiatt egyre növekvő forradalomellenesség: azonnal felülkerekednek, s legföljebb csak égy kis intellektuális protestáns elit marad hű a gyakorlatban is a liberális vonalhoz, a nagy többség egyre jobban a konzervatívreakciós erőkhöz simul, nemcsak a r agy burzsoáziához, hanem a feudalizmus megmaradt erős csökevényeihez is (Poroszország), s nemcsak versenyre lép forradalomellenesség tekintetében a katolicizmussal (amelynek szociális demagógiáját ugyan sem szervezettséggel, sem szellemi erőkkel nem tudja utolérni), hanem — meg-megújuló kísérletezésekkel — időnként annak szövetségét is keresi a szabadgondolkodás és. szociáldemokrácia „alvilági" erőivel szemben. Ezért mondottuk, hogy katolicizmus ós protestantizmus viszonyulása a burzsoá kapitalizmushoz látszólag nagyon eltérő, de végsőleg mégis azonos jellegű ,'olt — amiről természetesen a referátumban megint egy szót sem olvasunk. Az, amit olvasunk benne, nem más, mint a különböző országokbeli katolikus liberális kísérletezéseknek kétségtelenül szakemberek tudására valló, de teljesen vázlatos előadása, amelynek egyes szakaszai inkább enciklopédikus-lexikális elhelyezésre volnának alkalmasak. A vázlatról bajos vázlatot adni, a lexikoni rövidséget még rövidebbre szorítani, és így a tartalmi ismertetésben csak egyes kiragadott pontokra és azokhoz szükségesnek látszó rövid kommentárokra óhajtunk szorítkozni. Anélkül, hogy — mint már említettük — mélyebben és rendszeresebben megvizsgálnák a szerzők Lamennaisnek eszmei-politikai fejlődését, azt állítják — de nem bizonyítják —, hogy Lamennaist a liberális ós a szociális gondolat felé tulajdonképpen a belga példa ösztökélte, ahol már az ő fellépése előtt volt egy „Szent József"-hez címzett „munkásszervezet". Azt hisszük, hogy a nagy abbé forradalmi mozgósításában ennek a hatásnak —;

ha egyáltalán lehet beszélni róla — sokkal kisebb a jelentősége, mint pl. az első lyoni munkásfelkelésnek (1831 november—december), amelynek szem-