Századok – 1957
Szemle - L’idée d’église au XVIéme et XVIIéme siécles (Ism. Révész Imre) 382
SZEM [.K 387 emlegetve, liogy Spinola utoljára bécsújhelyi püspök lett s mint ilyen a magyar protestánsoKat is ugyancsak próbálta volna hivogatni a reunióba — pontosan a legkeményebb üldöztetésük idején !). Orcibal azt is tudni véli, hogy XI. Ince pápa,, Spinola buzgalmának hatása alatt, már kész lett volna komolyan foglalkozni a reuniós tervezettel, miután némely vezető protestánsok, elsősorban Leibniz rokonszenve is biztosítottnak látszott. Szerinte a dolgot XIV. Lajos beleszólása gáncsolta el, aldnek nem volt érdeke — mint ahogy lett volna ugyanakkor I. Lipót császárnak -— Németország vallási egysége.-Itt Orcibal jellemzően L. Pastorra, a pápaság ismertnevű történetírójára hivatkozik, aki szerint csak a római inkvizíció levéltárában történő kutatás (amely azonban mind e mai napig lehetetlen !) dönthetné el, dogmatikai ellenvetéseken múlt-e el a reunió, vagy egyszerűen a francia befolyásnak deferált-é a „szentszék", úgy ahogyan Spinola és utána maga a szerző is hiszi. Sőt a szerző ezt még azzal is megtoldja — nem elég meggyőzően —, hogy 1088 elején a gallikanizmus már egészen közel volt ahhoz, hogy a pisai zsinat konciliai izmusát felidézze, s a pápának oka volt tartania attól, hogy XIV. Lajos végre is belemegy egy angol típusú egyházszakadásba. Itt sem megy azonban a dolgok mélyére s nem látja meg, hogy a pápaságnak szükségképpen rá kellett szorulnia a feudális rendszerhez akkor még a legmakacsabbul ragaszkodó európai nagyhatalom, Franciaország szövetségére vagy legalábbis támogatására : a protestáns-burzsoá Angliára még legalább egy századig nem számíthatott, az osztrák-spanyol világhatalom viszont éppen akkor volt szétesőben, a Habsburg-nagyhatalomnak redukált formában való viszonylagos megerősödése pedig még jó sokáig váratott magára. A referátum végszavai azonban, ha szinte semmi újat nem mondanak is, nagyon igazak : „1700 körül az egyházeszmét egyidejűleg támadták a protestánsok, a jansenisták, a gallikánok, a misztikusok, a kritikusok. A római hitre nézve az új század gyászos előjelek között nyílt meg" (135. 1.). De a szerző adós marad a nagy ,,miért?"-re való, gyökeréig ható s a teljes társadalmi valósággal szembenéző felelettel -— aminek elmaradása bizony az ilyen jellegű történetírás jövőjére nézve is (nem hagyva elismerés nélkül esetleges új részleteredményeit) eléggé „gyászos előjel". Élihez az „egyházcszme"-témakörhöz rövid hozzászólások és Idegészítések találhatók a kongresszus „Riassunti degli Comunicazioni" c. sorozatának VH. kötetében. E. G. Rupp: Luther és az egyházról szóló tan (Riassunti VH., 270—271. 1.) A nem egészen egy nyomtatott lapra terjedő hozzászólás első felében közismert dolgokat tartalmaz (a lipcsei hitvita 1519 adja meg Luthernek a döntő indítást arra, togy nemcsak a pápa, hanem még az egyetemes zsinat tekintélyével is szembehelyezkedjék s önálló egyház fogalmat próbáljon kialakítani, a „régi, igaz egyház" képét, amelyet azonban őneki éppoly kevéssé sikerül megtalálnia, mint a teologizáló humanistáknak) — második felében viszont, Luther egy 1521-i bibliamagyarázó írására hivatkozással, ez a néhány sornyi „megállapítás" olvasható (amellyel azután az egész hozzászólás végződik is) : „Itt anyagot találunk a kereszténység történetének mély értelmezéséhez ennek során felmerülnek a keresztények vétkeinek és felelősségének kérdései és megmutatkoznak a történelemben az Isten Népe bűneinek következményei. Luther tanítása ezen a ponton dualista, de eszkatológiája helyreállítja a világtörténet és az egyháztörténet egységét, és olyan kérdéseket vet föl, amelyekkel katolikusoknak, protestánsoknak, sőt igazában mindenféle historikusnak szembe kell nézniök, ha arra törekszenek, hogy hosszú távlatú kitekintéssel értelmezzék a múltat." Jellegzetes prédikáló stílus, amelynek komoly tudományos vizsgálódásban igazán nincs helye véleményünk szerint. Valószínűleg nem sok hatása volt és lesz katolikus, protestáns és mindenféle historikusra aoban a tekintetben, hogy együtt keressék ama bizonyos „hosszú távlatot", amely rejtélyes kifejezésen, ha nem csalódunk, a történelem teológikus értelmezése felújításának és egyetemessé válásának vágyálma értendő. O. Halecki : Az egyházeszme Kelet-Európában a trienti zsinat után (Riassunti, VII. 272—276 1.) Egészen vázlatszerűen azokat a törekvéseket adja elő, amelyek a trienti zsinat után — amikor már a pápaságnak tisztán kellett látnia, hogy a nyugati protestáns területek legnagyobb részét nem fogja tudni visszahódítani — arra irányultak, hogy Róma és a pravoszláv egyház között jöjjön létre közös front, egyrészt a török hatalom könnyebb visszanyomása érdekében, másrészt abból a célból, hogy Róma könnyebben 25*
