Századok – 1957

Szemle - L’idée d’église au XVIéme et XVIIéme siécles (Ism. Révész Imre) 382

SZEMLE 385-juthat a ragyogo es igazolhatatlan rendszeralkotásnál. Megnyugvással (avec satisfaction) látjuk, hogy csökken az intenzitásuk azoknak a nemrég még klasszikus vitás kérdéseknek, amelyek a reformáció szociális eredetével és következményeivel, valamint azzal kapcsolatban merültek fel, hogy milyen viszonyban áll a reformáció a kapitalizmus megjelenésével és feltűnésével" (76. L). Igazán kedvünk volna megkérdezni, vajon a párizsi École des Hautes Etudes Religieuses-ben (amelynek a szerző egyik szakvezetője) mindenki úgy látja, ahogy ő: azok a „ragyogó, de igazolhatatlan rendszeralkotások" (Max Weberre, E. Troeltschre gondol-e elsősorban ?) csak azért bizonyultak igazolhatatlanoknak (most ne menjünk bele annak vizsgálatába, mennyiben jogosult ezekkel a „rendszerekkel" szemben ez a túlságosan is sommás kifejezés), mert a XVI—XVII. századokból még csak bizonytalan szociális természetű ismeretanyaggal rendelkezünk ? Vajon az ismeretanyagukban volt-e a hiba és nem sokkal inkább az alapszemléletükben, a módszerükben? Vajon Marx és Engels tanításai — amelyeket a szerző, ha talán nem is „ragyogóknak", de valószínűleg még „igazolhatatlanabbaknak" tart, mint amazokat—- nem adtak-e egészen új és termékeny szempontokat az éppen nem bizonytalan történelmi ismeretanyag felkutatásához és feldolgozásához ? Vajon ahelyett, hogy az idevonatkozó viták intenzitása csökkenésének örvendezzünk, nem annak jött el inkább az ideje, hogy ezekkel a kérdésekkel a teljes társadalmi és történeti valóság szempontjából szembenézzünk? Amikor más, korunkbeli polgári szerzők is — pl. R. II. Tawney — szükségét érezték és érzik a protestantizmus és a kapitalizmus keletkezéséhez kapcsolódó problémák új vizsgálatának s ebben, antimarxista alapálláspontjuk ellenére is> kénytelenek a történelmi materializmusnak sokkal messzebbmenő engedményeket tenni, mint aminőket Weber és Troeltsch tettek — ha egyáltalán tettek — annak idején : akitor igazán csak egy mesterséges elszigctelődési szándék jele az olyan álláspont, mint a Léonardé. Ennek az elszigetelődési szándéknak azután rögtön tapasztalhatjuk is a konkrét kihatásait a referátuipban. Nem óhajtjuk tűhegyre szedni további, részben maguktól értődő és kissé naiv „módszertani" megjegyzéseit, köztük azt sem, hogy a protestantizmus történetének tanulmányozásához „munkahipotézisül" lényegében a Vico-féle tarthatatlan „corsi e ricorsi" szemléletet ajánlja. (Ez utóbbiban ugyan már maga is lá' ja az anakronizmus veszedelmét.) De ki kell emelnünk azt az egészen jellegzetes tévedését, hogy szerinte a protestantizmusban elsősorban a személyiségek történetét kell kutatni s csak azután az intézményekét, a dogmákét, a hitvallásokét, a fegyelmi rendszerekét. Nem hajlandó észrevenni, hogy személyiségekben és intézményekben stb. egyaránt a társadalmi-gazdasági alap tükröződéseivel van dolgunk s csak ha ennek a tükröződésnek mikéntjét az adott esetben tiszt áztuk, akkor kerülhet sor annak a — szintén föltétlenül szükséges és jogosult — vizsgálatára, hogy egyrészt a nagy személyiségek, másrészt az új felépítmények ós ideológiák miként hatnak vissza magára az alapra, esetenként igen erős átalakító hatással. Léonard, minthogy az ő szemléletében az egyháztörténet primér jelensége a vallásos személyiség, szinte természetesen hull bele abba a másik tévedésbe is, hogy a reformátorok tulajdonképpeni célja nem ÍJ az egyház reformálása volt, hanem a lelkek megtérítése (conversion des ámes) — és így valójában nem akartak ők sem egyebet, mint a katolicizmus legnagyobb szentjei és vezéremberei ! „A protestáns mozgalom — fogalmazza — nem egyéb, mint a keresztény vallásosság (piété) történetének egy epizódja, a katolikus vallásos szellemiségnek (spiritualité) megnyilatkozása, különleges történelmi és egyházi körülmények között" (78. 1.). Aki ezt a tételt végiggondolja, az vagy azt fogja kérdezni — akár protestáns, akár katolikus legyen az esetleges vallási meghatározottsága —, hogy akkor tulajdonképpen miért is volt szükség az egész reformációra ; vagy pedig, ha a vallási ós felekezeti meghatározottságtól függetlenítheti magát, elébb-utóbb rájön a kiindulópont téves és fiktív voltára. A reformáció minden típusában egyházat akart elsődlegesen reformálni, azaz újjáformálni az egyházat, mint intézményt, „az őskeresztény egyház tiszta archetypusa szerint", ahogy a bibliailag megkötött reformátorok képzelték és állították, valójában oedig a születőben levő új társadalmi-gazdasági rend : a kapitalizmus követelményei szerint, amelyeknek maguk a reformátorok annyiban tudtak több vagy kevesebb tudatossággal és több vagy kevesebb sikerrel eleget tenni, amennyiben gyöngébb vagy erősebb volt bennük magukban a korhadni kezdő feudális rendhez való társadalmi, vüágnézeti és politikai kötöttség. A reformátorok nem modern angolszász típusú „ébresztő evangelizátorok" voltak — ha azok lettek volna, Rómának nem lett volna nehéz belőlük egy új szerzetesrendet alkotnia —, hanem a maguk módján politikusok, sőt államférfiak, pedagógusok és diplomaták, akik a maguk új (valójában csak annak látszó) vallási tanításaival azért tudtak idő leges és csak részben maradandó hatású sikereket aratni, mert ezeket a tanításokat a tudatosság kisebb-nagyobb mértékével 25 Századok