Századok – 1957

Szemle - Mollat M.–P. Johansen–M. Postan–A. Sapori–Ch. Verlinden: L’économie européenne aux deux derniers siécles du moyen-âge (Ism. Mályusz Elemér) 376

SZEMLE 377-sítésre, hasznosításra váró, megszívlelést érdemlő tanulságra bukkanunk, mihelyt olyan területre terelődik a szó, mint az ércbányászat, a textilgyártás és -kereskedelem, a bor értékesítése, a festőanyagok felhasználása —, amelyek csak régebben s akkor is esetlegesen vonták magukra nálunk a kutatók figyelmét. Meglepődéssel értesülünk, hogy a festékanyag, fűszer ós gyógyszer gyanánt közkedveltté lett sáfránynak a termelésében Katalónia, Franciaország, Ausztria és Morvaország mellett Magyarország is versenytársa volt az abruzzoi Aquila-vidéknek, más vonatkozásban viszont a kutatásunk által már felfedett, ismert jelenségek mélyebb értelmet nyernek az átfogó' európai keretek közé helyezésükkel. Pl. tudtuk eddig is, hogy ércbányászatunk a Thurzók vállalkozásával az 1470-es évek közepe táján tette az első kísérletet, hogy legyűrje a nehézségeket, amelyek valósággal megbénították termelését, új azonban — legalább számunkra — az az utalás, hogy Európa-szerte csak 1460 körül kezdődött annak a fejlett technikának az alkalmazása, amely a bányászatot hosszú stagnálás után a víztelenítés problémájának megoldásával ismét fellendítette. A hazai jelenségeknek a szélesebb távlatokba illesztése késztet önkéntelenül is a régi nézetek revíziójára a barchentszövés esetében. Úgy tudtuk, hogy ez a len- és gyapotfonalakból készült szövet elsősorban a nemesség körébe'n volt kedvelt, majd a városi polgárságnak is keresett cikke lett s így a törekvés, amely a XV. század elején nagyméretű kassai gyártásának megvalósítására irányult, elsősorban a vagyonosabb elemek igényeinek kielégítésére irányult. Ha viszont most arra leszünk figyelmessé, hogy a barchentgyártás Olasz-, majd Németországban a szegényebb lakosság számára pótolta a drága gyapjúszöveteket, akkor egyrészt a jövőben okleveleinknek nemcsak a barchent fehérítésére, hanem festésére vonatkozó —- azaz a ruhaszövetként való felhasználást igazoló —- adatait is érvényre fogjuk juttatni, másrészt elsősorban a nemesség alatt álló rétegek —- szegényebb városi polgárság, mezővárosi lakosság — megnövekedett igényeivel próbáljuk majd megmagyarázni a növekvő keresletet. A gazdasági élet szervezetéről szóló részben a kereskedelmi útvonalakra vonatkozó fejtegetések nem hatnak reánk az újság erejével, mivel a kartográfiai módszer, amely a vámhelyek alapján állapítja meg a forgalom útját, nálunk már régóta alkalmazást nyert, a gráci Fr. Popelkanak Die Alpenstraßen im Mittelalter címmel a kongresszus elé terjesztett tanulmánya (Rel. Vn., 227.1.) pedig csakoly szűkszavú kivonatban áll rendelkezésünkre, hogy ma még lehetetlen eldöntenünk, van-e mondanivalója számunkra akár anyagában, akár szempontjai teldntetében. Annál tanulságosabbak — a piac és a vásár közti különbség elemzésén kívül — a kereskedő társaságok összetételéről és működéséről, valamint a bankok szerepéről közölt megállapítások. Hazai emlékeinkben főleg firenzei kereskedőházak, később pedig a Fuggerek vállalkozásaival kapcsolatban találkozunk olyan kifejezésekkel (pl. factor), amelyeknek magyar jelentését könnyű megállapítani, annál nehezebb azonban — éppen az adatok töredékessége következtében —megérteni, milyen szervezet húzódik meg mögöttük. A közelmúltban főleg Olaszországban megjelent kereskedelem- és banktörténeti monográfiák oly részletesen feltárták és tisztázták a XIV—XV. századi tőkés vállalkozások szervezetét, a távoli országokban működő filiáknak a családi központokkal való kapcsolatát s viszonylagos önállóságát, hogy elszórt adataink alapján is ma már határozott körvonalú kép volna megrajzolható a középkori külföldi tőke magyarországi térhódításáról és vállalkozásairól. Mert bizonyára mélyebbre liatolóan vizsgálhatjuk a firenzei Bárdi család azon tagjainak szerepét, akiknek pénzverőispáni tevékenységét nálunk a bardus nevű ezüstdénár elnevezés is megörökítette, ha a család másik, Angliába költözött ágával foglalkozó tanulmányokat figyelembe vesszük s ha egyáltalán az olasz bankárok, vállalkozók magyarországi üzleteit megérteni próbálva, nem tartjuk feleslegesnek egy pillantást vetni ugyanezeknek spanyolországi működésére, amelyről már szintén tájékoztat a szakirodalom. Analógiára a távoli nyugaton azonban nemcsak az új jelenségekkel kapcsolatban bukkanunk. J. Graeybeckwűt a kongresszuson bemutatott tanulmánya (Inégalités dans le développement des techniques du commerce maritime de la cote atlantique frangaise au XFéme siécle. Rel. VII., 228—230. 1.) rövid kivonatában is érzékelteti a különbséget, amely a X V. század végén pl. Bordeaux kezdetleges kereskedelmi szokásait a La Rochelleben vagy Brugesbon uralkodóktól elválasztotta. Igaz, hazai általános állapotaink fejletlensége a kereskedelem technikája terén oly sok adatból bontakoztatható ki, hogy hasonló jelenségeket — a megértés érdekében — az óceán partján felesleges keresgélnünk, mégis megnyugtathatólag hathat a látvány, hogy még ott is hosszai időbe telt, amíg végre a XVI. század első felében az ellentétek kiegyenlítődtek. Az utolsó szakasz, talán mert ez már összefoglalásra, a gazdasági egységek gyanánt felfogható területek sajátos jegyeinek, majd a fejlődés közös vonásainak megállapítására törekszik, erős hiányérzetet hagy az olvasóban. Ha részletekre fordul a szó, érdekes és tanulságos megjegyzéseket hallunk. így szovjet történeti munkák alapján az orosz keres-