Századok – 1957

Szemle - A középkori állammal kapcsolatos előadások (Ism. Kubinyi András) 365

366 SZEML H) ezekkel a pápaság egyetemességi igénye. Az új áramlatok segítségével a pápaság a korszak végével tényleges ura lett a nyugati egyháznak. Az új államok ekkor alakulnak ki, ez időtől beszélhetünk nemzetekről. Az új, francia eredetű elmélet a császárságot a második helyre helyezi, megszűnik szakrális jelentősége. A császárság nem talál megfelelő idológiát : a római jog csak Itáliában alkalmazható. Ezért az egyházi felfogashoz nyúl vissza: a kéthatalmi elmélethez. A császárság viszonya a nemzetekhez megváltozik: kelet és észak országai ugyan időlegesen hűbéresei, de ennek inkább politikai szerződés jellege van. A meginduló kolonizációhoz semmi köze, ez az egyes szláv fejedelmek inieiatívájából folyik. Nyugattal — habár a császárságot ignoráló elméletek (Salisbury János) itt jönnek létre —kezdetben békés a kapcsolat. I. Frigyes azonban — egyházpolitikája révén — háborúba kerül a franciákkal. E háborúnak azonban semmi köze nincs a német érdekekhez. Európa szerte azért támadják Frigyest, mert ő akarja kijelölni a pápát. Ebben a reformkorszakban a pápaság egyetemes intézmény lett, ezért a császárság és a pápaság viszálya külföldön szükségképpen vihart váltott ki, ,,mert a pápaság szabadsága az európai nemzetek függetlenségének palladiuma lett" (302. 1.). A császárság harca nem volt haszontalan. Ezalatt megerősödtek a nemzetek, és a harc megadta az alapot, hogy később a győztes pápasággal szembeszálljanak. Kempf szerint a XI. század végén Nyugat differenciálódik és egysege a keresztény népek közösségében, a Christianitas fogalmában jelentkezik. Nyugat irányítását először a császárság igényelte, de a pápaság és a nemzetek nem engedték. Nyugat egységét így a Christianitas fejezte ki. Ennek élén a pápaság állott, közvetett módon. Kellett volna azonban központi irányítás. Erre a császárnak, mint defensor ecclesiae Romanae-nak, lehetősége lett volna, ha elfogadja az egyház vezetését. De sem a pápa, sem a császár nem engedett. II. Frigyes ezért a többi fejedelemhez fordult, hozzanak létre egy corpus saecularium principum-ot. Iía ez létrejön, kifejlődhetett volna belőle egy federalisztikus, a császár által vezetett központi hatalom. De ennek még nem jött el az ideje. Schramm államszimbolist a elméletének csíráit már az 1929-ben megjelent Kaiser, Rom und Renovatio c. nagy munkájában megtaláljuk. A jelen kötetben megjelent hozzászólása csak kivonata a Herrschaftszeichen und Staatssymbolik (Stuttgart, 1954) illetve a Die Geschichte des mittelalterlichen Herrschertums im Lichte der Herrschaftszeichen (HZ. 178. 1954. 1—24.) c. tanulmányainak. Elmélete szerint ,,a középkor ismeri ugyan az »államot«, de nincs rá pregnáns, általánosan használt kifejezése. Hogyan lehetséges ez ? . . A középkorban lényegében csak monarcliikus uralom van. A király van tehát az állam helyett. A király az állam jelképe" (HZ. 178. 1954. 2. vö. Riassunti, VH. 201. 1.). Az államgondolat történetét tehát csak a király uralkodási jelvényeinek tanulmányozása viheti előre, ezek az írott forrásoknál megbízhatóbbak. Uhlirz a Schramm által felvetett, majd Albert Brackmann és mások által számos tanulmányban tárgyalt problémához, III. Ottó lengyel és magyar politikájának értékeléséhez szól hozzá. E két államnak a megújult, a pápa és a császár együttes irányítása alatt álló Imperium Romanum-ban kellett volna helyet foglalnia. Mindkét állam feje királyként lépett volna be az imperiumba, és a szent lándzsával megkapta volna a kereszténység és egyházi szervezet megszervezésének feladatát. 1H. Ottónak Velencével is tervei voltak, ezért meglátogatta a dogét. Rubinstein kimutatja, hogy Firenze magát a XV. században jogilag a birodalomhoz tartozónak vallotta, de gyakorlati politikáját az erőviszonyok határozták meg. Franciaország itáliai szereplésétől kezdve azonban rendesen franciabarát politikát folytattak. Az emigráns lengyel Koczy korreferátuma felsorolja azokat a vitás pontokat, amelyek a lengyel ós német kapcsolatok történetében a két nemzet történészei között fennforognak. Mielőtt az előadások problematikus részeivel kapcsolatban megtesszük részletmegjegyzéseinket, fel kell vetnünk egy kérdést : mi az oka annak, hogy a mai nyugatnémet történetírásban a császárság fogalmának ez a szemmel láthatóan elvont értelmezés© felmerül, és ezzel nagynevű történészek intenzíven foglalkoznak ? Vissza kell nyúlnunk a német historiográfia múltjába. A múlt század második felében két nagy német történész, Hoinrich von Sybel és Julius Ficker között éles vita keletkezett a középkori német császárság értékeléséről. A porosz Sybel és követői szerint helytelenül jártak el a német uralkodók, amikor a császárságért évszázadokon át elfecsérelték a német energiát Itáliában, pedig igazi feladatuk a keleti irányú terjeszkedés lett volna. A császári politika tehát helytelen és elhibázott. Az osztrák Ficker pedig ennek az ellenkezőjét vitatta.