Századok – 1956

KRÓNIKA - Hajnal István(1892—1956)—(Wellmann Imre) 830

KRÓNIKA HAJNAL ISTVÁN (1892-1956) Történetíróink régibb nemzedékében jó egy esztendő óta megdöbbentően széles rendet vág a halál. Domanovszky Sándor, Bolgár Elek és Szekfű Gyula után most, fájdalmasan korán, Hajnal István.is itt hagyott bennünket. Rendkívüli tehetségével már korán kiérdemelte a tudományos elismerés mind magasabb fokozatait. 1920-ban magántanár, 1930-ban az újkori világtörténet professzora lett a budapesti egyetemen ; a Magyar Tudományos Akadémiának 1928-ban levelező, majd 1939-ben rendes tagja. 1931—1943-ig mint társszerkesztő irányította a „Századok" munkáját. Mégsem lehet azt mondani, hogy tudományos pályája mindenben hajlamai, tehetsége szerint alakult. Alig lett bölcsészdoktorrá, máris behívták katonának, hogy az első világháború harcterein küzdjön esztendőkön át. Csak azután folytathatta tudományos munkáját, amikor levéltáros lett, előbb (1919) a Nemzeti Múzeumban, majd (1920) az Országos Levéltárban, végül (1922) az Esterházy-levéltárban. Már Fejérpataky irányításával készült bölcsészdoktori értekezése (IV. Béla király kanczelláriájáról, 1914) az oklevéltan körébe vágott. Habilitációs műve, a híressé vált „írástörténet az írásbeliség felújulásának korából" (1921), ugyancsak a történeti segédtudományok sínéin indult el, de milyen messzeségig jutott! Nemcsak hogy nemzetközi összehasonlító anyagra épült, de már címében is az egyetemes történet igényével lépett fel. Felsőbb megbízatások azonban nem engedték, hogy tovább művelhesse a világtörténet magyarországi parlagját : kedvenc, otthonos területéről : az oklevelek és a XII—XIII. század köréből kiragadták az újabbkori magyar történet mezejére. Amit ebben a vonatkozásban alkotott, ugyancsak időálló teljesítményei a magyar historiográfiának. „A Kossuth-emigráció Törökországban" (I. k. 1927) a szabadságharc bukását követő idő külpolitikai erőfeszítéseiről ad pregnáns ábrázolást ; „Esterházy Miklós nádor lemondása" (1929) c. tanulmánya s „Az 1642-i meghiúsult országgyűlés időszaka" (1930) címen bő bevezetéssel közzétett forrásanyag a Pázmánnyal szembenálló jelentékeny államférfi arcélét és küzdelmeit rajzolja meg erőteljes vonásokkal. Л kisebb értekezésekkel együtt mindhárom nagyobb munka élénk tanújelét adta a fiatal tudós ritka felkészültségének és tehetségének, alapjában véve azonban kényszerű elkanyarodást jelentett helyesen felismert eredeti céljaitól.