Századok – 1956

SZEMLE - Márkus László: Guyon Richárd (Ism. Barta Lstván) 814

SZEMLIi 815 darabkáiból, Márkus ábrázolásában a haladó gondolkodású, elvhű, áldozatkész ember és a talpraesett, vakmerőségig bátor, forradalmi katona útja, amelyen nincsenek kitérők, ingadozások, de balsikerek is csak ritkán. „Frankhon ivadéka, Angolhon szülötte, Magyarhon vitéze", a császári sereg huszárhadnagya, idegen földről kerül Magyarországra s otthagyva a katonaságot, a reformkor erjedő, pezsditő légkörében, haladó környezetben válik a haladás hivévó, a függetlenség és a forradalmi átalakulás harcosává. A fiatal szerző teljesítményének egyik legtöbb méltánylást érdemlő része az a fejezet, amelyben rendkívül hiányos forrásanyag alapján, ha hézagosan és sokhelyütt feltevésekre támaszkodva is, de lényegében valószerűen rekonstruálja Guyon magyarországi életének első, a márciusi forradalomig terjedő szakaszát. E fejezet vonalvezetése után már szinte természetes, hogy 1848 márciusa után Guyont azonnal a forradalom oldalán találjuk, előbb Bars megye mozgalmaiban a nemzetőrség soraiban, majd az Ivánka-féle önkéntes nemzetőrség tisztjeként, hogy Pákozdnál, mint a 2. pesti önkéntes zászlóalj őrnagya, zászlóaljával oroszlánrészt vállaljon a szabadságharc néphadseregének első nagy sikeréből. Egy hónappal később a mannswörthi roham hőse, december közepén kis serege a nagyszombati fájdalmas vereséget avatja a hősi helytállás lelkesítő példájává, januárban Görgey kalandos felvidéki vonulása során szerez újabb babérokat, s melléjük február elején a branyiszkói hőstett hervadhatatlan dicsőségét. Március közepén már mint tábornok indul el Komárom parancsnokságának átvételére, közben még jelentős részese a honvédsereg nagysallói diadalának, hogy május folyamán Komárom megerősítésének irányításával szolgálja választott hazáját. Júniusban újból közvetlen katonai feladatokat kap, előbb az egyik tartalékhadtestet szervezi, majd Perczel utódaként július közepén hadtestével Hegyesnél a szabadságharc utolsó jelentős győzelmét aratja. A szabadságharc bukása után emigrált, s 1856-ban bekövetkezett haláláig a török seregben igyekezett a haladás ügyét a cári hatalom elleni harccal szolgálni. Az a mód, ahogyan Márkus hősének ezt a röviden vázolt pályafutását kerek, egységes egésszé formálja, ahogyan részleteit kidolgozza, ahogyan a forrásokat össze-I illeszti ós hézagaikat kombinatív módszerrel kitölti, tehetséges, a forrásokat és az írói , képzelő erőt egyaránt jól, bátran felhasználó történész munkáját állítja az olvasó elé. Helyes és biztosan alkalmazott az az elvi vonalvezetése is, amellyel hősének emberi és főleg katonai értékét következetesen a forradalom célkitűzéseihez viszonyítva állapítja meg, s ezzel egyszersmind az olvasó kezébe adja annak a problémának a kulcsát is, hogy miért nem tudott sok más, egyébként jókópességű, vitéz katona teljesórtékű támasza lenni a forradalmi küzdelemnek. Márkus ábrázolásában Guyon a forradalmár katonának az a kiváló típusa, amelyből sajnos olyan keveset tud felmutatni szabadságharcunk története. Jó a munka politikai, köztörténeti háttere, megalapozása is. Ebből a szempontból elismerésre méltó az is, hogy a szerző az elvi problémák elemzésében ós az általános történeti keret felvázolásában mértéktartó : ezek a részek nem borítják árnyékba a főszereplőt, az mindvégig élő, érző, szenvedélyekkel teli ember marad, főszereplője a műnek, az olvasó számára pedig az utolsó lapig érdekes, rokonszenves hős, akinek sorsa, tevékenysége mindvégig le tudja kötni a figyelmet. Valóban, a szépen megírt, tehetséges írói kvalitásokra valló életrajz mint olvasmány is jelentős színvonalat képvisel , és közel áll ahhoz a műfajhoz, amelynek az elérését ismeretterjesztő történeti irodalmunk számára célul tűztük ki. Szép és lelkesítő képet ad tehát Guyon Richárdról Márkus László monográfiája, de vajon hiteles-e mindenben ez a kép? S ezzel eljutottunk ahhoz a kérdéshez, amelynek felvetése minden történésszel szemben, különösen azonban első jelentős munkáját bemutató történésszel szemben indokolt. S ez az a kérdés, hogy az író nem csúszott-e le munkája során a tárgyilagosság talajáról, nem került-e túlságosan a rokonszenves hős befolyása alá, a történetírói éleslátást nem homályosítja-e el benne a hőse iránti szeretet, ami a hős erényeinek eltúlzásához, hibáinak kendőzéséhez, mentegetéséhez vagy elhallgatásához vezethet? Borús József bírálata a Szabad Nép 1955. november 11-i számában már rámutatott arra, hogy Márkus könyvében fellelhető a történeti személyiség idealizálásának az a formája, amikor a hős alakja elfedi a történelmet formáló tömegek — ebben az esetben a sikereket kivívó önkéntesek, katonák, tisztek — tevékenységét. A hős ábrázolásának ez a formája valóban jellemző bizonyos mértékig Márkus könyvére, de az idealizálás veszélye ebben nem merül ki. Hiba az is, hogy a szerző olyan mértékben állítja az előtérbe hősének pozitív tetteit és tulajdonságait, s olyan mértékben mellőzi mégcsak a leghalványabb kísérletet is esetleges hibáinak megmutatására és bírálatára, hogy ábrázolásmódja itt-ott joggal ébreszthet kételyeket történeti hitelességével szemben is. Guyon alakja Márkus ábrázolásában a mesebeli hős, a feddhetetlen jellem, aki sikert sikerre halmoz, ha pedig valami nem sikerül neki, abban nem ő, hanem a körülmények