Századok – 1956

SZEMLE - Garas Klára: Magyarországi barokk festészet (Ism. Vörös Károly) 809

812 SZEMLE Mind a hazai barokk, mind az igény kérdésének kidolgozatlanságát bírálva szembetaláljuk magunkat egy harmadik, s e hiányosságokat sokban magyarázó körülménnyel : a vizsgálódás szűken meghúzott határaival. Garas könyvéből hiányzik barokk festészetünk kelet-európai — elsősorban lengyel es eseh — analógiáinak vizsgálata. Ennek következtében tulajdonképpen nincs is fogalmunk a hazai előzményekből kifejlődő (fentebb nemzeti barokknak neveztük) barokk festészet helyzetéről, értékéről, minthogy összehasonlítási alapul állandóan csak a már kifejlett osztrák befolyásolású barokk szolgál. Pedig vüágosabban láthatnánk a kérdésben, ha tudnók : ez a fajta stílus, ez a tematika megvolt-e például a lengyel vagy cseh fejlődésben, ott hová alakult, milyen szerepe, milyen jelentősége volt, hogyan vitte tovább egy nemzeti alapokból kinőtt stílus és tematika kontinuitását. Ezzel kapcsolatban is a provincializmus fogalma merül fel : amit mi most provincializmusnak nevezünk, vajon minden esetben valóban az-e, s nem pedig egy sajátos kelet-európai fejlődésnek a maga funkciójában a nyugatival egyenlő értékű terméke? Ugyanígy hiányoljuk — és ez a hiányosság már az ízlés és igény vizsgálatának vonatkozásában is érezhető — a barokk művészet más megnyilvánulási ágaira való kitekintést is. Építészet, szobrászat, s még a grafika is teljesen hiányzik Garas vizsgálódásának köréből. Holott a barokk építészet egyrészt mint a falfestmények kerete, ábrázolásának tárgya, sőt a festett architektúra esetében egyenesen mintája, részletesebb vizsgálatot igényelt volna : hogyan szabják meg feltételei a képalkotás szerkezetét és így nem egy vonatkozásban mondanivalóját is. A szobrászat jelentőségére felesleges utalni, a grafikát illetőleg éppen a röplapok, ponyva, általában a gyors, könnyen terjedő, a legszélesebb rétegekhez is eljutó képes nyomtatvány nagy ízlésformáló, ízlésteremtő, a hazai barokk talaját is előkészítő erejét lett volna helyes figyelembe venni. S végül, ugyancsak nem utolsó sorban a munka helytelen tagolása folytán, a mű nem segíti eléggé hozzá az olvasót, hogy világosan láthassa magának a hazai barokknak mint festészeti stílusnak két évszázados fejlődését. A tagolás — mint arra már utaltunk — egyik kötetben sem a stílus fejlődését helyezi előtérbe, hanem azt a stílus különböző eltérő szerkezeti értékű, külön-külön ábrázolt megnyilvánulási formái között darabokra tördelve adja elő. Ennek során a mű nem szűkölködik egyes alkotások vagy egyes periódusok — a rokokó ábrázolása különösen sikerült — finoman elemzett bemutatásában, az összkép azonban nem tud kialakulni ; a mű végén az egységes nemzeti stílusra vonatkozó, a maga helyén is kevéssé előkészített s igen kevéssé kifejtett befejezés például korántsem ad átfogó képet. Űgy véljük, e hibát kiküszöbölendő is helyesebb lett volna a tagolás alapjává a stüus fejlődését tenni, s az egyes fejezetek elején egy, a stílusra vonatkozó társadalmi-politikai összefüggéseket általában megvilágító, az értékelés alaphangját megadó részletet beilleszteni, ami után az egyes műfajokat tárgyaló részek (esetleg a műben nem mindenütt elég élesen kidomborított táji sajátságokat is figyelembevéve) már csak a sajátosan a műfajra jellemző tényeket és értékelést tartalmazták volna. Az itt felsorolt hiányosságokkal azonban a mű bevezetésben kiemelt érdemei a legszigorúbb megítélés mellett is bőven tartják az egyensúlyt. Jellemző, hogy végeredményben a hiányolt problémák legnagyobb részére maga a gazdagon összegyűjtött anyag hívja fel a figyelmet, részletmegoldásaival egyúttal ki is jelölve teljes megoldásuk irányát. Lehet, hogy ezzel szemben a hiányosságok felvetése esetleg maximalista, a művészettörténet feladatán már túlmenő igényeket látszik támasztani. Égy véljük azonban, hogy a kultúrtörténet bármely jelenségével álljunk is szemben, a történész számára annak kutatása az elsődleges feladat : milyen kapcsolatok, szálak révén illeszthető bele e sajátos terület a történeti fejlődés nagy egészébe. Garas Klára munkájának nagy érdeme, hogy a terület alapos felmérésén kívül annak további kutatása alapjául szolgáló kapcsolatokra is rámutat. Mindenesetre sajnálhatjuk, hogy — nem utolsó sorban éppen az anyag túlságosan is mechanikus csoportosítása révén — nem bontotta ki őket alaposabban és főleg rendszeresebben. Összegezésként azonban megállapíthatjuk, hogy a mű minden eddiginél szélesebb adatgyűjtés alapján álló, első komoly kísérlet hazai művészetünk e sokáig jobbról és balról egyaránt helytelenül értékelt korának a festészet szempontjából való monografikus vizsgálatára. S hogy e kísérlet jelentős — ha még nem is mindenben hibátlan — művet eredményezett, nem lehet kétséges a mű tanulmányozója előtt : legyen az művészettörténész szakember, történész vagy akár laikus, de a szépet szerető, érdeklődő olvasó. VÖRÖS KÁROLY