Századok – 1956

SZEMLE - Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a XIV. században; (Ism. Komjáthy Miklós) 780

782 SZEMLE a XIV. századi államéletet alapvetően meghatározónak látszik. Székelynek ezek a kisebb hibái onnan származnak, hogy nemcsak anyaggyűjtése és koncepciójának kialakítása, hanem fogalmazás közben is állandóan tekintettel volt az egybegyűlt hatalmas tényanyagra. De ez képesítette azután arra is, hogy régebbi polgári és fiatal marxista történetírásunk nem egy megállapítását módosítsa. így az Anjou-kori Magyarország egyik legjelentősebb alakjának, Csák Máténak történeti értékelése, a faluszervezet kialakulása s a földközösség nem egy problémája (mint a földközösségnek a fejlődés távlatában szemlélése, az osztályviszonyok figyelembevétele stb.) tekintetében. Gazdag anyagot hozott össze a parasztságnak az árutermelésben játszott szerepére is. Következtetései ezen a ponton is módosították a marxista irodalom idevágó megállapításait. Újszerűen világította meg a jobbágyság szabad költözésének, mint a parasztság harca egyik jellemző formájának problémáját.. Külön fejezetben beszélt a jobbágyterhek növeléséről. Itt és a szabad költözésről szóló fejezetben ismételten is polemizál a régebbi történetírásnak az 1348 — 9. évi, nagy pestisjárvánnyal kapcsolatos észrevételeivel. E sorok írója a Századok 1935., Szabó István pedig az 1938. évfolyamában más-más szempontból kereste ennek a népességapasztó katasztrófának következményeit a magyar jobbágyság életében. Legutóbb Szabó István ugyancsak a Századok hasábjain (1954. évf. 497. és köv. 1.) óvott attól, hogy lekicsinyeljük ennek az elemi csapásszerű epidemiának jelentőségét. Abban igaza van Székely Györgynek, hogy a XIV. századot megelőzően is pusztított már a pestis Magyarországon. Bizonytalan, XI. századi adatoktól eltekintve, biztosan tudjuk, hogy 1242-ben, a tatárok kivonulása után, 1259-ben, különösen veszedelmes arányokban 1271-ben, majd 1334-ben (Magyary-Kossá Gyula: Magyar Orvosi Emlékek, III. köt. 33., 36., 37. és 53. 1.) tizedelte meg hazánk lakosságát a középkor legrettegettebb járványa. Ezek az adatok csak megerősítik húsz évvel ezelőtt kifejtett nézetemet, hogy a tatárjárás és az epidemiák népességapasztó hatásának észrevehetően kellett jelentkeznie és jelentkezett is a magyar jobbágyság élete, különösen szabad költözési joga alakulásában. A most újra induló orvostörténeti kutatások egyik igen fontos feladata lesz az, hogy az esetlegesen ránk maradt adatokat járványtani összefüggéseikbe állítsák. Nagyon helyesen mutatott rá Szabó István, hogy Székely abban téved, hogy a járványt az épen fennmaradt oklevelek adatai alapján bizonyos helyekre lokalizálja (i. h. 519. 1). Aki csak egy kicsit is tisztában van a pestis villámszerűén terjedő fertőzőképességóvel ós a koraközépkori közegészségügyi viszonyokkal, az tudja, hogy az e fajta járvány nem marad meg egy megye határai között, hanem feltartózhatatlanul áraszt el hatalmas területeket. A járvány egyébként nem 1348-ban, hanem már 1347-ben kitört (Magyary-Kossá: i.m. 55. 1.). Ismételten hangsúlyozom, hogy korszerű, nem kuriózumokra vadászó, hanem szigorúan természettudományos alapon álló és a betegségek szociális következményeit is figyelembe vevő orvostörténeti kutatások még meglepő eredményeket hozhatnak. Ezekkel az eredményekkel pedig a társadalomtörténetnek az eddigieknél sokkal jobban kell számolnia. Külön fejezetben vizsgálta Székely a jobbágyságra nehezedő állami terhek rendszerét és az egyházi nagybirtok és az eretnekmozgalmak történeti összefüggéseit. Befejezésül a parasztság rétegekre bomlását, a zselléresedés megindulását, a későbbi fejlődés legfontosabb hatótényezőjeként világította meg. Ennek során kifejtett nézetét, hogy a parasztság rétegződése elsősorban azon a vidéken jelentkezik, ahol az árutermelés a legfejlettebb volt ebben a korban, inkább valószínű feltevésnek, semmint dokumentált megállapításnak kell minősíteni. Összefoglalóan megállapíthatom, hogy Székely minden eddigi kutatónál mélyrehatóbban elemezte a parasztság XIII —XIV. századi életének problémáit. Felkutatta jóformán a teljes forrásanyagot s ennek feldolgozása során a parasztság életének sok, eddig figyelemre alig méltatott mozzanatát derítette fel, vagy helyezte új megvilágításba. Ha a következtetések levonásában határozottabbá válik s a magyar történetírás klasszikusainak tanulmányozásán problómalátását tovább élesíti, koncepcióját elmélyíti s előadását életszerűbbé, stílusát elevenebbé teszi, a marxista történettudományt még sok maradandó értékű alkotással fogja gazdagítani. Valóságérzékének, ténytiszteletónek s szerkesztői készségének az előttünk fekvő kötet is szép és emlékezetes bizonysága marad. A kötetben Mályusz Elemér két tanulmánnyal szerepel. Az egyik dolgozata az egyházi tizedkizsákmányolásról szól, a másik a mezővárosi fejlődést mutatja be. Szerény véleményem szerint különösen az utóbbit oly történetírói kvalitások jellemzik, hogy azt kötelező olvasmánnyá kellene tenni kezdő historikus,ok számára. Ebben a tanulmányban ui. szerencsésen ötvöződnek a régebbi történetírás legjobb hagyományai és a marxista igények. Mályusz történetírói fejlődésének korábbi szakaszában is a közé az igen kevés %