Századok – 1956
SZEMLE - Vogt; J.—Seston; W.: Die constantinische Frage (Ism. Hahn István) 772
774 SZEMLE sikerei gyarapodtak. Ebben egyforma része volt egyrészt az egyházi szervezet politikaii támogatásának — már a 314. évi arelatei zsinat meghagyja a keresztényeknek „ne quid contra rem publicam agant," és megkívánja a városi és állami közéletben való részvételt — , másrészt a sikert az új vallási irányzatnak tulajdonító babonás hiedelmeknek,, amilyenek pl. Galériás 311. évi türelmi rendeletének kiadásában is közrejátszottak. A félig habozó politikában azután valóban a 324. év, a Liciniusszal való polgárháború jelentett döntő furdulatot, amikortól kezdve határozottan, de még mindig nem egészen egyértelműen bontakozik ki Constantinus egyházbarát politikája. Ezt a politikát azonban nem valamiféle „ethisches Organ" irányította, hanem részben azok a hatalmi, politikai és katonai érdekek, amelyeket már Engels is tömören, de találóan jellemzett, részben pedig az a babonás félelem és tisztelet, amelyet egyrészt Galerius, Maximinus. Daia és végül Licinius pusztulása, másrészt pedig magának Constantinusnak szembetűnő sikerei ébresztettek. De éppen ennek az irányzatnak 312 után csak lassankint, fokozatosan, alkalmi visszaesésekkel történő kibontakozása tiltja meg azt, hogy valamiféle egyszeri, „csodás" eseményre vagy jelenségre gondoljunk, amely hirtelen, gyökeres fordulatot hozott volna Constantinus magatartásában. A „látomás" részben irodalmi sablon, részben a császári hivatalos propaganda terméke, amely a császár minden tettétmagasabb hatalmak közbenjöttével magyarázza. Vogt tanulmánya nyelvében, kifejezésmódjában is szándékosan lavírozik a racionális kifejezésmód és az egyházi felfogás között. Sokszor szándékosan félreérthetőkifejezései alapján nem tudni, hogy „die Macht des Christengottes" és egyéb kifejezések szubjektív hiedelmekre, vagy „objektív valóságra" utalnak-e. Igyekszik nem szembetűnően szakítani a tudományos módszerekkel, de ugyanakkor úgy fogalmazni, hogy azt a vallásos világnézet is felhasználhassa a saját érdekében. Egészében véve mutatja azt a zsákutcát, amelybe a lényeges társadalmi kérdéseket felvetni nem tudó vagy nem akaró ós végül is az egyházi hagyomány előtt behódoló nyugati tudomány egyes képviselői jutottak. * Constantinus politikájának társadalmi és gazdasági vonatkozásairól jóval többet mond W. Seston rövidebb tanulmánya : „Faits politiques, armées, finances" (781 — 799. 1.). Anélkül, hogy erőteljesen kifejezett egyéni állásfoglalást nyújtana, a polgári kutatást összefoglalva, néhány figyelemreméltó megállapítást tesz. Ismét nyomatékosan kiemeli azt a tényt, hogy Constantinus és az általa alapított dinasztia hatalma jellegében mennyire különbözött a diocletianusi tetrarehia uralkodóinak hatalmától. Szembeszáll van Berchem téziseivel, aki a hagyományos felfogással szakítva, a IV. századi hadseregreformot, a limitanei és eomitatenses kettéválasztását teljesen Constantinusnak tulajdonítja. Van Berchem feltevéseit a szaktudomány általában elvetette. Igen értékesek azok a fejtegetések, amelyek S. Mazzarino kutatásaiból kiindulva Constantinus pénzügyi politikáját elemzik. Seston arra az eredményre jut, hogy Constantinus a szilárd aranypénz, az aureus kibocsátásával, amely mellett a régi váltópénz egyre értéktelenedett, új válaszfalat emelt az arannyal rendelkező „honestiores" — nagyrészt a senatori rend tagjai, és az aranytól megfosztott ,,tenuiores" — a városi és falusi szegény^ tömegek között. Ezek anyagi tönkremenetelében jelentős mértékben ez a népellenes pénzügyi politika is vétkes. Á szerző sürgeti e gondolatoknak részletkutatásokban való tisztázását. Mindenesetre joggal hivatkozik a „De rebus bellicis" (IV. századi „reformista" szerző) idevonatkozó adataira. Vogt fejtegetésein túlmenően szól arról a pozitív támogatásról, amelyben az egyház, elsősorban Eusebius révén ideológiailag és politikailag részesítette a császárt, valamint az egyház hatalmi és anyagi érdekeinek messzemenő figyelembevételében mutatkozó ellenszolgáltatásról. Seston tanulmánya jó szolgálatot tehet a tekintetben, hogy Constantinus egyházpolitikáján kívül, a sokkal fontosabb gazdasági és társadalmi kérdésekre vonatkozó nyugati irodalom főbb eredményeivel és kutatásának fő kérdéseivel is megismerkedhetünk belőle. Mindkét tanulmányt jellemzi a szovjet1 és népi demokratikus kutatások figyelmen kívül hagyása. Sajnálatos jele ez a tudomány ama szétszakítottságának, amely ellen küzdeni pedig éppen a római történészkongresszusnak lett volna egyik legszebb és legmegtisztelőbb feladata. HAHN ISTVÁN 1 L. p. Ourjevics összefoglaló cikkét : VDI 1954. évf. 1. sz.
