Századok – 1956
TANULMÁNYOK - Barta István:A kormány parasztpolitikája l849-ben;II. 4
A KORMÁNY PARASZTPOLITIKÁJA 1849-BEN 67 tárgyalás alá, »mert a hűbéri viszonyok eltörlése minden fajt inkább kielégit«. »Én tehát — ismételte újból és újból — azon pontok kinyomatására szavazok, és ha Önök fel akarják venni hazánk külön fajú lakosai nemzetiségi kérdését, én a hűbéri viszonyok rögtöni eltöröltetését kivánom.« Madarász itt nem látta helyesen a nemzetiségi törvény jelentőségét, de igazi demokrata lévén, helyesen ítélte meg a nemzetiségi probléma agrár jellegét, azt, hogy a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztése minden politikai engedménynél kedvezőbben befolyásolta volna a nemzetiségek és a szabadságharc viszonyát. Nehéz lenne állást foglalni Madarász javaslatának helyességével vagy helytelenségével kapcsolatban, de nincs is szükség állásfoglalásra. A két eldöntésre váró kérdés egyformán sorskérdése volt a magyar szabadságharcnak s megoldása egyformán elkésett : hónapokkal korábban és egyidejűleg kellett volna megoldani mindkettőt, akkor talán befolyást tudtak volna még gyakorolni a szabadságharc kimenetelére. Ekkor, július 28-án a vita már csak azt dönthette el, hogy a két javaslat közül melyik kerül a jótakaró igyekezet utolsó dokumentumaként a történelem és a történetírás mérlegére és melyik süllyed el a feledés homályába. Mert az bizonyos volt, hogy a két javaslat közül csak az juthat el belátható időn belül a döntésig, amelyik még aznap tárgyalásra kerül. A miniszterelnök ugyanis még az ülés elején bejelentette, hogy a kormány elhatározta Szeged kiürítését és a képviselőház üléseit ennek megfelelően bizonytalan időre elnapolják. A javaslat körüli vitában Madarásznak kevés pártfogója akadt. Batthyány Kázmér külügyminiszter, a nemzetiségi megbékélés egyik legtevékenyebb előmozdítója elutasította azt a gondolatot, hogy a hűbéri maradványok eltörlését összekapcsolják a nemzetiségi megbékéléssel ; aki ezt kívánja — mondotta —, »a magyar népet egy állásba egy sorba teszi a magyar nemzetiségnek ellenségeivel«. Vukovics igazságügyminiszter, az úrbéri törvényjavaslat kormányon belüli pártfogója amiatt aggódott, hogy a Madarász kívánta halogatás úgy tünteti fel a dolgot, mintha a magyar nép nem kívánná egyértelműen a nemzetiségekkel való megbékélést ; ezért elutasította azt a gondolatot, hogy »egy más kérdést, melly iránti sympathiája a háznak tudva van, a hűbéri viszonyok végképe ni eltörlését« úgy vegyék elő, hogy »emiatt ismét a szóban lévő tárgy a szerencsétlenség mélységébe süllyesztessék«. A többi hozzászóló is hasonló szellemben nyilatkozott s a vita eredményeként a képviselőház elnöke a nemzetiségi javaslat elfogadását vagy elutasítását tette fel szavazásra.215 A szavazás, amelynek sorári a képviselők nagy többsége elfogadta Szemere javaslatát, egyben eldöntötte az úrbéri törvényjavaslat sorsát is. A nemzetiségi törvény a haláltusáját vívó nemzet utolsó, tiszteletet érdemlő gesztusaként elfoglalta helyét a népek emlékezetében, az úrbéri törvényjavaslatnak pedig még a nyomát is elborította a feledés hamuja, amely a±ól a történetíró fáradozása még egy évszázad múltán is hiába igyekszik kiásni. A képviselőház eloszlott, a »szerencsés viszontlátás«, amivel az elnök búcsúzott a képviselőktől, nem következett el többé, az a néhány képviselő, aki Aradon augusztus 11-én az utolsó ülésen résztvett, már csak az ősz elnök, Palóczy László megrázó erejű búcsúbeszédét hallgatta meg, mielőtt elindult a bujdosásba. Az úrbéri törvényjavaslatból még elkésett gesztus sem lehetett a szabadságharc terheit hordozó, sokat szenvedett parasztság számára. Kelet-215 A júl. 28-i képviselőházi ülés részletes ismertetését 1. Közlöny, júl. 29. sz. 5*
