Századok – 1956

TANULMÁNYOK - I.Tóth Zoltán: A nemzetiségi kérdés a dualizmus korában (1867—1900) 368

A NEMZETISÉGI KÉRDÉS A DUALIZMUS KORÁBAN (18 6 7-1900) 389 és leplezte le a magyar kormány elnyomó nemzetiségi politikáját. A kormány ellenakciókkal válaszolt és a heves külföldi sajtóháború a Monarchia bukásáig nem szűnt meg. A 90-es évek közepén, az imperializmusra való átmenet idején a munkásosztály, a szegényparasztság osztályharca és a nemzetiségi burzsoáziák kiéleződő küzdelme arra késztette a magyar uralkodó osztályokat, hogy addigi leplezett, sokszor alkotmányos és szabadelvű frázisokba burkolt politikájukat nyíltabb, őszintébb és drasztikusabb módszerekkel folytassák. Ezt a szerepet a román többségű Szolnok-Doboka megye volt keménykezű főispánja, báró Bánffy Dezső miniszterelnök vállalta magára. Bánffy volt az első, aki a sovinizmust nem tagadta, hanem a leghatározottabban erényként nyíltan dicsőítette. „Mi ragaszkodunk ahhoz, hogy sovinisztáknak kell lennünk, ha magyarok akarunk lenni és e földön az »egységes magyar nemzeti állam«-ot létrehozni akarjuk." Elvi alapjaiban Bánffy nemzetiségi politikája sem különbözött az előző kormányokétól ; elismerte a nemzetiségi törvény érvényességét, de az volt a nézete, hogy a nemzetiségek jogegyenlőségére „addig, míg az egységes magyar nemzeti állam megalakítva nincs, csak annyiban szabad törekednünk, amennyiben a szabadelvűség és jogegyenlőség az egységes magyar nemzeti jellegnek gátat nem vet". „Nem bölcs államtudományi elméletekkel, hanem a magyar nemzeti állam megalkotására alkalmas gyakorlati eszközökkel kell dolgozni." Politikájának alapgondolata az volt, hogy „semmi olyan közjogi követelménnyel ne álljon elő, amely az uralkodónál visszatetszést kelthetett, sőt az ilyenekkel elszántan szembeszálljon és ezen az áron megvásárolja a szabad kezet egy soviniszta nemzetiségi politika keresztülvitelére". Nézete szerint a széthúzó nemzetiségi törekvésektől meggyengített Ausztriának és az uralkodónak kifejezett érdeke, hogy Magyarországból erőteljes nemzeti állam legyen, mely megadhatja a Monarchiának „a nagyhatalmi álláshoz szükséges erőt és tekintélyt". Sőt, a Hármas Szövetségnek is érdeke, hogy egy nemzetileg egységesült Magyarország erősítse délkelet-európai érdekeit. „A felfelé tanúsított szervilizmus és lefelé gyakorolt sovinizmus" — ez volt a jellegzetessége Bánffy nemzetiségi politikájának. A nemzetiségek elnyomását az általa magasztalt porosz és orosz telepítési és beolvasztó módszerekkel szívesen vállalta volna, ha arra pénzügyi lehetősége lett volna. Nemcsak a „nyers erő", hanem „az intézmények nyomása" is kedvelt módszerei közé tartozott. A beolvasztást elősegítő intézmények közül a fősúlyt a népiskolákra helyezte, államosításukat azonban „körültekintésből" nem vetette fel, kormányzása alatt az oktatásügyi elnyomás módszerei nem változtak. Mint Tisza Kálmán, úgy Bánffy is erősíteni kívánta a magyar burzsoáziát, hogy az a nemzetiségek fejlődő burzsoáziáját beolvasztani képes legyen. A nemzetiségi vezetőket ő is lekenyerezhetőknek .tartotta — „csak etetni kell őket, ez a nemzetiségi kérdés nyitja" —, de ezen a téren sem voltak komoly eredményei. Az intézményes elnyomás érdekeit volt hivatva szolgálni a miniszterelnökség kebelében létrehozott „nemzetiségi ügyosztály", melynek feladata volt a nemzetiségi kérdés elméleti és gyakorlati problémáival való foglalkozás, mind belföldi, mind külföldi vonatkozásban. A közös Külügyminisztériumra sikerült befolyást gyakorolnia és ezen keresztül elérte, hogy az erdélyi román mozgalmat addig erőteljesen támogató bukaresti kormány átmenetileg megvonta támogatását az erdélyi vezető román politikusoktól. A román nemzeti komité vezetőségében dúló meghasonlás következtében nem is volt nagyobb jelentőségű nemzetiségi megmozdulás Bánffy idejében. Bánffy