Századok – 1956

TANULMÁNYOK - S. Vincze Edit: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása és tevékenysége a kilencvenes években 126

A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRTIMEGALAKULÁSA ÉS TEVÉKENYSÉGE . 169 bizonyult. A párt vezetői a radikális szólamok hangoztatásával valóban nagy befolyást szereztek a munkásság között, kézben tudták tartani megmozdulásaikat, azonban mindig fennállott annak a veszélye, hogy a tömegek túlnőnek vezetőikön, s a párt nem tudja megakadályozni a forradalmi akciók kibontakozását. Ezért az az agitációs és szervező munka, amelyet a Garami— Weltner-féle pártvezetés irányított, több ízben ütközött a kormányzat ellenállásába, s állandó hadiállapotot eredményezett a kormány és a szociáldemokrata vezérek között. Kétségtelen, hogy a legális tömegpárt kiépítésére irányuló tevékenység bizonyos tekintetben hasznot is hajtott a munkásmozgalomnak : tömegméretekben szervezte, fejlesztette, felvilágosította a proletariátust. A kereteket azonban opportunista tartalommal töltötte meg, útját állta a forradalmi párt létrehozásának, s hatalmába kerítve a proletariátust, alkalmassá vált a forradalmi tömegmozgalmak leszerelésére. Az 1898—1899. évben a szervezkedés területén mutatkozott a legnagyobb haladás. 1898-ban megalakult az eddig csak névleg létező Szakszervezeti Tanács, s 1899-ben megtartották az első szakszervezeti kongresszust. Ez a lépés, noha a szakszervezetek központosítása és az országos jellegű szakszervezetek kiépítése szempontjából jelentős haladás volt, a párt kiépülését hátráltatta. A Bánffy-kormány üldözései miatt a pártszervezetek kiépítésénél sokkal könnyebb volt a szakszervezetek fejlesztése, mert azok kifejezetten gazdasági céljaik miatt elfogadhatók voltak a kormányzat számára, annál is inkább, mert perspektívát nyújtottak a trade-umonok vezetése alatt működő munkásmozgalom kifejlesztéséhez. Amellett a kormánynak módja volt arra, hogy felfüggessze a szakszervezetek működését, ha azok »alapszabályszerű« céljaikon túlléptek, azaz bekapcsolódtak a proletariátus politikai nevelésébe. Erre nem egy példa adódott. Az Engelmann-vezette, s az 1895-ben támadt ellenzéknek a párt helyi szervezeteinek kiépítésére, s a párt vezetése alatt működő szervezetek fejlesztésére irányuló törekvése nem talált támogatásra a betegpénztári pártvezetőségnél, sőt már 1893-ban kimondották, hogy a pártnak a szakszervezetekben csak tanácskozási joga van. A párt alapszerveinek kiépítése területén nem történt semmi. így a pártnak helyi szervezetei alig voltak, amit nem pótolt az 1899-es kongresszusnak az a határozata sem, hogy csak az tekinthető a párt tagjának, aki járatja a pártlapokat. Ez a határozat alapszervezetek létrehozását tűzte ki célul, a gyakorlatban azonban ezek a szervezetek nem váltak a párt alapjaivá. A munkásosztály számára így a szakszervezetek voltak a szervezkedés egyedüli formái, amelyek egyre kevésbé tartoztak a párt vezetése alá. A Szakszervezeti Tanács létrejöttével a szakszervezeteket hivatalosan is kivonták a pártvezetőség hatásköréből, így a párt szervezetek nélkül maradt. Megindult a párt és a szakszervezetek összefonódása, amely a kilencszázas évek elején vált teljessé : a proletariátus vezetése a trade-unionok kezébe került. Az I. szakszervezeti kongresszus kimondta a szakegyesületek országossá tételének, országos szervezetek létrehozásának szükségességét, amely a szakszervezeti mozgalom további centralizációját jelentette. A centralizálódás megkönnyítette a szakszervezeti bürokrácia pozícióinak megerősítését, s így a gazdasági mozgalmakat könnyebb volt leszerelni, korlátozni. Már az I. országos szakszervezeti kongresszus határozatai azt mutatták, hogy a Szak-