Századok – 1956

TANULMÁNYOK - S. Vincze Edit: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása és tevékenysége a kilencvenes években 126

150 S. VINCZE EDIT kivegye a lapot a Népszava Rt. kezeiből, s saját irányítása alá vonja. A Népszava Rt. gyanútlanul hozzájárult ehhez a törekvéshez, s a pártvezetőséget a Rt. igazgatóságának választotta meg. A pártvezetőség reformista szárnya ezt az alkalmat arra használta fel, hogy visszasegítse a betegpénztáriakat a párt irányításába: 1895. szeptember 15-én kimondta az egyesülést a »Népakarat« frakcióval. A »Népszava« és a »Népakarat« című lapok egyesülése azt jelentette, hogy a Népszava szerkesztése a többségben levő reformisták kezére került, s a pártsajtón keresztül a párt irányításában is a reformista törekvések jutottak túlsúlyra. Silberberg Ignác, a Népszava és a német nyelvű testvérlap szerkesztője kénytelen volt lemondani pozíciójáról és élére állt a reformizmus elleni harcnak. A pártviszály ügyét a betegpénztáriak a kulisszák mögött akarták lebonyolítani, a Silberberg-csoport azonban a munkástömegek elé vitte a kérdést. 1895. szeptember 22-én délelőtt a Népszava Rt. részvényesei tartottak gyűlést, amelyen megvonták bizalmukat a pártvezetőségtől mint a Népszava Rt. igazgatóságától, s elítélték árulásukat, délután pedig a munkásság tartott népgyűlést, amely kimondta, hogy nem bízik többé a pártvezetőségben, s a pártügyek irányítását a kongresszus összehívásáig az ideiglenes 11-es bizottságra ruházza át. A Silberberg-csoport, miután a fővárosi és vidéki munkástömegek támogatását biztosítottnak látta, országos kongresszust akart összehívni, amely pártszerű úton megtisztíthatta volna a pártvezetést a betegpénztáriaktól. A kongresszus megtartása így központi kérdéssé vált a mozgalom egészséges fejlődése számára. A rendőrség is világosan látta, hogy itt nem kisebb kérdésről van szó, mint arról, hogy osztályharcos úton folyjék-e tovább a pártmozgalom vezetése, vagy az angol trade-unionokhoz hasonló »lojális munkáspárt« vegye a kezébe az egyre forradalmibbá váló munkásosztály vezetését. Az utóbbi nemcsak a forradalmi munkásmozgalom eltompítását jelentette volna, hanem a parasztság szervezésének, mozgalmai vezetésének elhanyagolását, amit a nagybirtokos arisztokrácia még a munkásmozgalom megfékezésénél is fontosabbnak tartott. így a rendőrség a Belügyminisztérium jóváhagyásával megakadályozta a kongresszus összehívását, támogatva az állammal szoros kapcsolatban álló betegpénztáriakat. A Silberberg-csoport így csupán országos gyűlést hívhatott össze 1895 decemberében, amelyen a fővárosi és vidéki munkásság nagy része és a parasztság is képviseltette magát. Az országos gyűlés megerősítette a szeptember 22-i gyűlés határozatát, egy emberként állt ki a Silberberg-csoport törekvései mellett. Minthogy azonban az országos gyűlés határozatai nem helyettesíthették a pártkongresszus határozatait, pártkongresszust viszont az osztályharcos szárny nem hívhatott össze, a párt vezetése a kispolgári reformisták kezében maradt. Az 1894-es kongresszuson választott pártvezetőség egy része, egyesülve a betegpénztáriakkal, már 1895 közepétől megkezdte munkáját, amely során a pártot »törvényes keretek« között, békés úton haladó, a fennálló társadalmi renddel szemben lojális munkáspárttá akarta változtatni. A reformisták nyílt színvallását a magyarországi munkástömegek forradalmasodása most is — mint a munkásmozgalom történetének során még sokáig — lehetetlenné tette, s erős gátat jelentett a szervezett ellenzék is, amely a proletariátust országos méretekben maga mellé tudta állítani. A pártvezetőség tevékenysége s a mozgalom hanyatlása az 1895—1896. évben azonban arra mutat, hogy a párt és a tömegek között megindult a szakadás.