Századok – 1955
Tanulmányok - Elekes Lajos: A központosító politika belső erőforrásai a XV. század második felében 1
2. ELEKES LAJOS dolgozó mesterek közt is (ami vagyoni differenciálódásban, anyagi helyzetük növekvő különbségében mutatkozik). A mesterek anyagi helyzetének különbségei a legvilágosabban természetszerűleg a kiváltképpen fejlett és differenciált iparokban tűnnek elő. (Kolozsváron például a szabóknál, akik közül nyolcan a legalacsonyabb adót fizetik, egy viszont tízszer, egy másik tizenhatszor annyit. Általában a különbségek nem ilyen nagyok. Azonban a legfejlettebb városokra általánosítható, hogy a mesterek anyagi helyzetében jelentős különbségek keletkeztek; egy kisebb, mintegy 15—16%-ra tehető részük megvagyonosodott és négyszer-hatszor nagyobb adót fizetett, mint a 25 — 30°/0 ra tehető szegényebbek. Ugyanakkor a városok legtöbbjében még a középréteg a legszámosabb : nagyjában az önálló iparosok fele ehhez tartozik.) A vagyonos mesterek, akik több segéddel dolgoztak, egyre inkább kizsákmányolóvá váltak. A szegényebbeket, akik közt olyan is akadt, aki a céhtaksát nehezen bírta, az a veszély fenyegette, hogy kiszorulnak a céhből és lesüllyednek a már eleve kirekesztett kontárok közé. A céhszervezet küzdött egyes tagjainak kiemelkedése ellen, többek közt azzal, hogy korlátozta az egy mesternél alkalmazható legények számát, továbbá előírta, hogy a nyersanyagot közösen kell vásárolni és ellenőrzés mellett elosztani (valamivel később tilalmazni kezdte az egyénileg alkalmazott gyártási újításokat is). Ugyanakkor a céhek élesedő harcot indítottak a kereteik közül kirekesztett iparosok, a kontárok ellen. Ezek száma a fejlettebb városok differenciált iparágaiban már a század derekán jelentős lehetett, a század második felében egyre nőtt. A céh, melynek már kialakulása idején alapvető feladata, hogy tagjainak monopolhelyzetet biztosítson, igyekszik elszorítani a kontárok munkájának lehetőségeit, kivált ott, ahol a piac korlátozottsága következtében a konkurrencia a céhtagok egyeduralmán túl már jólétüket is fenyegeti. Azok a céhek, melyek a század második felében alakultak, vagy ekkor újították meg kiváltságaikat, ezek indokolásában mindinkább és egyre élesebb formában hangsúlyozzák a »hamis« (értsd : céhen kívüli) munka elleni harcot. Kiemelik — mint a kolozsvári kovácsok —,hogy a szakmában sokan dolgoznak egyesületükön kívül, s ezzel károkat okoznak nekik ; követelik — mint a pozsonyi szabók vagy a kassai szűcsök —, hogy az ilyenekkel a városi hatóság »számoljon le«. A kontárok elleni harc ettől fogva a céhek egyik fő törekvése ; az is marad, minthogy a kontárok jelentkezése a céhes ipar fejlődésének törvényszerűségeiből következik, ezért a velük való »leszámolás« hatalmi eszközökkel nem oldható meg. A kontárok ellen, a piac monopóliumáért folytatott harc arra vezetett, hogy a céhek fokozódó mértékben kezdték bezárni kapuikat a soraikba kívülről betörekvő elemek előtt. Ha nem is országosan, a legfejlettebb városok legdifferenciáltabb iparaira kétségkívül jellemző, hogy a céhbe való felvételt mindenféle követelményekkel igyekeztek megnehezíteni. (így megkövetelték a polgárjog előzetes megszerzését, ami viszont városi ingatlan birtokához volt kötve.) Az elzárkózás tendenciája még világosabban kitűnik a legények mesterré avatásának feltételeit szabályozó rendeletekből. Ez, ebben a vonatkozásban, azokból a mélyreható változásokból fakad, amelyek a céhes ipar fejlődése során mester és legény viszonyában végbementek. Ε viszony kezdettől fogva magában rejtette a kizsákmányolás elemeit, akkor is, amikor ezekkel szemben még a tanulási elem uralkodott, s a legény előtt nyitva állt az út, hogy bizonyos idő elteltével maga is mesterré váljék. Azonban ez az
