Századok – 1955

Tanulmányok - Wellmann Imre: A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt 551

582 •wellmann imee JEGYZETEK Ez a rövid, sommás áttekintés az 1754 —1780-ig terjedő időszakot felölelő egyetemi tankönyv-fejezetnek egyik része. Más részben kerülnek tárgyalásra a század ötveneshatvanas éveinek parasztmozgalmai, továbbá az úrbérrendezés ; itt csupán a parasztság helyzetének felvázolása volt a cél. Ilyen keresztmetszet megrajzolása a feudalizmus kezdődő bomlásának idejéről mindenképp indokoltnak látszik. A termelőerők fejlődése nyomán nagyjából a század közepére kapcsolódik a töröktől visszafoglalt terület az ország gazdasági vérkeringésébe. Az árutermelés számottevő lendületet vesz, a majorsági gazdálkodás jelentősen kiszélesedik, elterjedésben, méreteiben, következményeiben egyaránt ; jellege is módosul annyiban, hogy a korábbi másodlagos önellátó célt a piacravitel csaknem teljesen kiszorítja. Jobbágyelnyomó elterebélyesedésére módot ad, hogy a nemzeti szabadságküzdelmek korszakával együtt a szabadparaszti törekvések napja is leáldozik (csupán az alföldi nagy mezővárosok kapaszkodnak, több-kevesebb sikerrel, a közösségi autonómia maradványaiba) ; a Habsburg-hatalomnak való behódolás révén, a feudális abszolutizmusra támaszkodva, megszilárdul a földesúri felsőség, s új korszaka, az uralkodó osztály számára új kiaknázási lehetősége nyílik az örökös jobbágyságnak. A földesúri kisajátítás és kizsákmányolás felfokozott nyomása alatt a parasztföldeknek tájanként s földesuranként változó kiterjedése lefelé, a jobbágy termény-, pénz-és munkaszolgáltatásainak hasonlóan szóles skálájú változatai pedig felfelé nivellálódnak ; tovább azután az egységesülés útját az úrbérrendezéstől szabott többékevésbé szilárd korlátok egyengetik. Széles fronton indul meg a feudalizmus bomlása, majd válsága ; megértéséhez a kiindulási állapot összegezése adhat szilárd alapot. Nemcsak indokolt : immár lehetséges is a parasztság helyzetét a XVIII. sz. közepe táján ilyen keresztmetszetben felvázolni. Egyrészről a forrásanyag feltárása is számottevően előrehaladt történettudományunk utolsó tízévi fejlődése során. De főképp a problémák meglátásában s az erőknek megoldásukra való összpontosításában tett előre jelentős lépést fiatal marxista történetírásunk. Nemcsak Marx megállapításainak megfelelő alkalmazásán buzgólkodott, kutatván történeti fejlődésünkben az árutermelés kérdéseit s az eredeti felhalmozás jelenségeit : a termelők és termelőeszközök szétválasztásának folyamatát, a parasztnak földjétől való megfosztását, a »szabad« munkás létrejöttét, ki, hogy megélhessen, munkaerejét áruba bocsátani kénytelen. Intenzív figyelmet szentelt ezenfelül a hazai fejlődés speciális vonásainak : a Habsburg gyarmati rendszernek, a jobbágyságnak mint antifeudális erőnek, a parasztnép hazafias szerepének, XVIII. századi vándormozgalmának, a termelőerők fejlődésében betöltött jelentőségének, gazdag- és szegényparasztok ellentétének, az elzselléresedésriek stb. Ε kérdések elmélyülő vizsgálata teremtette meg annak lehetőségét, hogy kísérletet tegyünk a XVIII. századi magyar paraszt profiljának történeti szerepéhez méltó körvonalozására. Bár korántsem jutott el a problémák hasonló felismeréséig, a polgári történetírás is megpróbálkozott vele, hogy a XVIII. századi magyar jobbágyságról átfogó képet adjon. Az első jelentősebb próbálkozás Marczali Henrik nevéhez fűződik (Magyarország története II. József korában, 2

I. Bpest, 1885, 196—217. 1.). Felismeri a jobbágyság társadalom-fenntartó jelentőségét, jogi téren való kiszolgáltatottságát, valamennyire, ha nem is »valami nagyon« elnyomott helyzetét. Úgy véli azonban, hogy a nemesség, mint a harcosok kasztja az insurrectio alapján méltán tarthatott igényt arra, hogy a földműves kaszt eltartsa ; abban pedig, hogy bot és kaloda uralkodott a jobbágy fölött, nem talál semmi meglepőt. Különben az »irányadó körök« részéről megtalálja a törekvést, »személyes, patriarchális jó bánásmód által könnyíteni a jobbágy keserves sorsán«. »Nem is annyira 'leibeigen' már a magyar jobbágy a XVIII. században —- írja —, mint örökbérlő, ki szoros, kétoldalú szerződés által tudja jogait és kötelességeit egyaránt«, de mivel pénzben nem tudja leróni terheit, »bizonyos patriarchális függésben marad urától«. Egyébként határozott nemmel felel arra a kérdésre : vajon megvédhette-e a jobbágyság egyedül is a »szellemi javakat«, különösen a nemzetet? »Bizonyos — írja —, hogy már a XVILL. század egy politikai tette vagy vállalata sem képezte parasztjainknál lelkesedés tárgyát«. Jellemző azonban, hogy »a korszak legnagyobb nemzeti tettó«-nek az 1741-i insurrectiót tekinti — hogy ez a magyar jobbágyot hidegen hagyta, ebben csak sajátos beállítottságánál fogva találhatott meglepőt. Míg Marczali az úrbérrendezés előtti korszakra nézve még jobbára csak törvényszövegekre támaszkodott s a jobbágy sorsáról sokoldalúnak alig nevezhető, meglehetősen