Századok – 1955
Tanulmányok - Wellmann Imre: A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt 551
a pa ras/,'["säg helyzete az úrbérrendezés előtt 563 adásnak) reális értéke s szinte ingyen való elvesztegetése közötti különbségből adódik, a deperchta. A,vármegyék folytonosan tele vannak panasszal a deperdita-vesztëség s a semmibe vett, nem »complanált« excessusok miatt, azok az országgyűlési gravameneknek is egyik fő pontját alkotják, de miután a rendek a hadügyek intézését kiengedték kezükből, a haditanács hatalmával szemben minden felszólalásuk hatástalan marad. Míg a vármegye urai egyfelől a természetben adott szolgáltatásokra nézve beletörődnek abba, hogy az idegen katonaság a gyarmati néptől értéken alul vegye el két keze' munkájának gyümölcsét, a kellően nem nyugtázott szolgáltatásokat pedig kétszer vegye meg rajta — másfelől a pénzbeli adó beszedésében egyenesen kezére járnak a katonaságnak. Meghagyják a bíráknak, hogy ha valamelyes kereseti alkalom jut tudomásukra, nyomban közöljék a. falu népével, s amint az bármiféle pénzt lát, tüstént szorítsák adófizetésre. Bár a szegénység gyakran még igásjószágát is kénytelen elkótyavetyélni vagy a tehetősebbektől magas kamatra kölcsönt felvenni, a befolyt adó, amit a bíró időnkint, a falu könyvecskéjébe való bevezetés ellenében, a vármegyei perceptor kezéhez szolgáltat, nemritkán kevésnek bizonyul. S akkor hiába van az eladósodás vagy a szemlátomást fenyegető társadalmi süllyedés : következik a végrehajtás, az execujtiQ. Az executorok betelepednek a boldogtalan paraszt házába, aki az adóval hátralékban maradt, hogy addig ne tágítsanak onnan, amíg tőle a törlesztést ki nem csikarták ; mindaddig teljes eltartásuk, sőt a második héttől kezdve a napi executios garas megfizetése is a házigazdát terheli. Ha még ez sem használ, katonai executiora kerülhet a sor, arra, hogy zsaroló, fosztogató, sanyargató hadinép ül az amúgy is végső romlásra jutott falu nyakára. A parasztság vándormozgalmának lezáródásával már nem sok lehetőség van arra, hogy a jobbágyság elszéledjen, pusztán hagyja a falut, úgy védekezzék az elviselhetetlen nyomás ellen. De hogy a sok executio közepett is hosszú évekre visszanyúló restanciák vannak a falvak jelentékeny részében, sőt azok növekvő tendenciát mutatnak, mutatja egyrészt az adórendszer népellenes jellegét, másrészt azt, hogy az állami kizsákmányolás már sok helyt a paraszt szükséges termékéig hatolt, annak létminimumát fenyegeti. Az állarhi kizsákmányolás számlájára kell írni azokat a terheket is, amelyeket a vármegye a maga nevében ró a falu népére. Ilyen mindenekelőtt a megyei közigazgatás ézükségére kivetett házi adó, melyhez bizonyos taksával a birtoktalan nemesek, a zsidók és a cigányok is hozzájárulnak. Összegét a vármegyei közgyűlés saját belátása szerint szabja meg, s ehhez képest, szemben a csak országgyűlésen növelhető hadiadóval, szinte évről-évre rohamos emelkedést mutat : 1766-tól 1780-ig, tehát 14 év alatt csaknem a kétszeresére, 710 000 ft-ról 1 357 000-re szökik fel, azaz a korszak végén már eléri a hadiadó megszavazott összegének harmadrészét. Az állami beavatkozás körének kiterjesztésével párhuzamosan növekvő közigazgatási szükségletek a háziadó feljebb s feljebb csavarását kellőképp nem indokolják, hasonlóképp a deperditák sem, melyeket a megye, kis részben, innen próbál megtéríteni (a pénzt az adózók egyik zsebéből a másikba téve) ; azért a bécsi kormány igyekszik a megyék házipénztárát, gazdálkodását fokozódó mértékben ellenőrzése alá vonni. A háziadó kivetése és beszedése a hadiadó mintájára, azzal együtt történik : a dica-összeírás nemcsak a hadi pénztár (cassa bellica), hanem egyúttal a házi pénztár (cassa domestica) részére megállapított összeg felosztását is célozza, s a behajtásban is éppúgy érvényesül az egyenlőtlenség és méltánytalanság.
