Századok – 1955
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A dualizmus rendszerének első évei Magyarországon 34
A DUALIZMUS RENDSZERÉNEK ELSŐ ÉVEI MAGYARORSZÁGON 53 osztályokkal. Ilyen előzmények után kerülhetett csak sor az egyezmény megszavazására (1868 szeptember). Az 1868 : XXX. tc.-ben foglalt egyezmény mindenekelőtt leszögezte, hogy »Magyarország s Horvát-Szlavon- és Dalmátországok egy és ugyanazon állami közösséget képeznek«; közös ügyeik az udvartartás költségeinek megajánlása, a hadügy, a pénzügy, az iparügy ; a közös ügyek költségeihez a »Háromegy királyság« tízévenként meghatározandó arány (első ízben 6,4%) szerint járul hozzá ; a közös ügyeket illetően a törvényhozás joga a budapesti »közös« országgyűlést illeti — amelyben Horvát-Szlavonország 29 taggal van képviselve —, a végrehajtó hatalom pedig a Budapesten székelő központi kormányt, amelyben egy tárcanélküli horvát-szlavon-dalmát miniszter foglal helyet. A törvény Horvát-Szlavonország »autonóm országos kormányzatának« — élén a bánnal —, valamint országgyűlésétiek hatáskörét csupán az ország »beligazgatási, vallási és közoktatási ügyeire s az igazságügyre« korlátozta. A »horvát kiegyezés« tehát az osztrák-magyar kiegyezésnél is sokkal szűkmarkúbb feltételeket tartalmazott és egyáltalán nem elégíthette ki a horvátok jogos nemzeti igényeit. Jellemző az Andrássy-kormány nemzetiségi politikájának »rendszerére«, hogy csak a »horvát kiegyezés« után, á legerősebb magyarországi nemzetiség reakciós uralkodó köreivel kötött paktum birtokában látta időszerűnek a többi nemzetiség ügyét az országgyűlés napirendjére tűzni. Csak ekkor, 1868 novemberében tárgyaltatta le a »Magyarország és Erdély egyesítésének részletes szabályozásáról« szóló javaslatot — amely az »államegység helyreállítása« címén megszilárdította a magyar uralkodó osztályok elnyomó hatalmát a jelentős részben románlakta Erdély felett — ; csak ekkor vitte a parlament elé a nemzetiségek helyzetének általános »rendezését« tárgyaló törvényjavaslatot, amely pedig már vagy másféléve bolyongott a képviselőház e célra kiküldött különböző bizottságainak útvesztőjében. Két javaslat került e tárgyban a ház asztalára : a »többségi javaslat« — amelynek a nemzetiségek felé tett »engedményei« meglehetősen elcsenevészedtek a hosszas »előkészítés« során — Eötvös, ill. Deák fogalmazásában ; s a »kisebbség javaslata«, a román és szerb képviselők egy csoportjának aláírásával. Szemben a magyar uralkodó osztályokkal és a polgári történetírással, amely az utóbbi javaslatban az állam szétbomlasztásának tervét látta, rá kell mutatnunk arra, hogy a nemzetiségi képviselők is tudomásul vették a kiegyezés által adott helyzetet, s csupán a magyar állam keretem belül, a központi kormányzat és egységes törvényhozás fenntartása mellett, »az állam területi épségének és politikai egységének korlátai közt« követelték »a magyarok, románok, szerbek, szlovákok, oroszok és németek . . . számára a nemzetiség és nyelv politikai egyenjogúságá«-t, a közigazgatási és kulturális autonómia bizonyos formáját. A vita kimenetele persze nem lehetett kétséges. Hiába szólaltak fel egymás után a nemzetiségi képviselők ; hiába cáfolták meg a kormánynak azt a félrevezető állítását, hogy a többségi javaslat »a szabad versenynek, a szabadságnak« megfelelően oldja meg a kérdést (rámutatva : »éppen olyan verseny ez, mintha egy karddal, pisztollyal ellátott lovas huszárt odaállítanának összekötött kézzel álló öt gyermek ellenében, s azt mondanák nekik : Na most szabad a verseny köztetek. . .«)— az országgyűlés természetesen elvetette javaslatukat, s a többségét szavazta meg. Az ekként megszülető 1868 : XLIV. te. ugyan »a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában« hangzatos címet viselte, de már első mondatában voltaképpen törvényen kívül helyezte ezt· az egyenjogúságot.
