Századok – 1955
Tanulmányok - Wellmann Imre: A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt 551
A PARASZTSÁG HELYZETE AZ ŰKBÉRRENDEZÉS ELŐTT 555 ez, egyenkint és együttvéve, csak növeli a gazdagparasztok számát és erejét, többeket és fokozott mértékben taszít szegénysorba, s erősebbé teszi a belső· feszültséget a növekvő két véglet között. Felfelé haladva a feudális társadalom lépcsőfokain, a falu következő kizsákmányoló jaként a váro s jelentkezik. Ha csak saját gazdaságának s háztartásának ellátásáról lenne szó, a paraszt nem szorulna a városnak sem kézművesére, sem fogyasztójára. Hogy azonban adóit megfizethesse, kénytelen pénzzé tenni termékeit. A polgárság nem rest ebből a helyzetből tőkét kovácsolni, noha saját maga sokkal kevésbé tud meglenni a falu népe nélkül : nagyrészt ez látja el élelemmel, nyersanyaggal, ez végez helyette kerti, szőlőbeli, szállító, szolgai munkát, ez a felvevője durvább iparcikkeinek, ez duzzasztja fel népessé, hatalmassá városait. Mindezért a parasztság csak annyit kap cserében, hogy a robot, a jobbágyiga alól menekülő fiai a város szélén meghúzhatják magukat, polgárjog nélkül, alkalmas alanyul polgár-munkaadók kizsákmányolásának. A többség pedig, amelyet fogva tart a föld s a falusi élet szűkebb, megszokott horizontja, úgy kerül a városi kizsákmányolás körébe, hogy fizet vámot, vásárpénzt, kénytelen drágán megvenni a szükséges kézműves-pörtékát, s mesterségesen leszorított árakon túladni saját termékein: a katonaság olcsó ellátását hangoztató limitációk ugyanis gondoskodnak arról, hogy az agrárolló szélesre nyíljék. Mindezen felül egy-egy jelentősebb város még iparkodik függő helyzetbe is hozni a környező falvak jobbágynépét : határuk alkalmas szőleit, rétjeit stb. a maga használatába veszi, s a paraszti termelést általában a városi érdek járószalagjára vonja. A kevésbé feltűnő városi kizsákmányolással szemben az egyházi kizsákmányolás kendőzetlen, nyers, a paraszti tudatban is élesen rögzo3o"fbrmabän lép elő. Még viszonylag kevesebb ellenérzéssel találkozik a pap ellátására telkenkint kivetett párbér s a keresztelésért, esketésért, temetésért járó stóla, amelyet a protestánsok a katolikus papnak is kénytelenek megfizetni. Egyéb járandóságokon kívül a falu népe műveli az egyház földjét, tartja az egyházfit, fizeti a kántort, tart fenn templomot és iskolát. Mindenekfölött terhes azonban a tized (»királyi dézsma«, decima), egyrészt mert a püspöknek jár, akivel a falunak legfeljebb canonica visitatio-kor akad dolga (a helybeli plébánost csak a dézsma tizenhatod-, nyolcad-, legfeljebb negyedrésze illeti), másrészt mert komoly és indokolatlan megterhelést jelent, s a terméssel arányos, tehát a szorgalmat sújtja. Fizetik a protestánsok is, akiknek a hódoltsági területek nagy részén (pl. a volt Rákóczi-birtokon) új teherként szakadt a nyakukba. A jószág szaporulatából : bárányokból, gidákból, méhrajokból minden tizediket veszi el a dézsmás, ami pedig ezen felül van, pénzen, mégpedig busás áron, megváltatja. Több bajjal jár a bor dézsmálása (gyakori, hogy a hordókat kisebb mértékkel akolják, a tizedet nagyobbal veszik), de különösen a gabonaféléké. A törvény szerint a falu köteles termését István király napjáig a mezőn hagyni, hogy addig a püspök megbízottja természetben kivehesse minden tizedik keresztet (sorjában, nem a javát válogatva). Megesik azonban, hogy a dézsmás önkényesen kitolja a határidőt (pl. szeptember 8-ig), s ha a község — hogy a szemkipergésből, kicsírázásból, nemesek marháinak tarlólegeléséből származó károknak végét vesse, vagy mert már nem lehet meg új kenyér vagy piacra vihető termény nélkül — nem vár a betakarodással, az elüljárók pálcázása s egyéb megtorlás származik belőle. Ha már asztagba hordták a gabonát, a dézsmás — drága áron — többnyire pénzbeli tizedváltságra szorítja a gazdákat, fenyegetődzve azzal, hogy különben —
