Századok – 1955
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A dualizmus rendszerének első évei Magyarországon 34
A DUALIZMUS RENDSZERÉNEK ELSŐ ÉVEI MAGYARORSZÁGON 51 állása tarthatatlanná válik« ; vagyis, ha nem ér el némi »nemzeti« eredményt, nem tudja tartani magát a közvélemény felháborodásával szemben. Sőt, mi több : »magyarországi esetleges nyugtalanságokat — úgymond — csak hazai csapatokkal tudna eloszlatni és erre a célra lajtántúli katonákat sohasem használhatna föl, mert különben azonnal megbuknék . . .« Ez már egészen világos beszéd volt. A polgári történetírás (pl. Wertheimer vagy Szekfű) nagy méltánylással emlékezik meg Andrássy szerepléséről a véderőtárgyalásokon, mint aki a bécsi katonai körök mesterkedésével szemben kivívta a magyar honvédség felállítását. Ez a történetírás Andrássyt a nemzeti törekvések józan mérsékletű, de következetes képviselőjeként állította elénk ; s teljesen homályban hagyta a miniszterelnök magatartásának valóságos indítékait. Elhallgatta azt a tényt, hogy a magyar honvédségre mindenekelőtt mint nemzeti jellegű erőszakszervezetre volt szükség a magyar nép ellen, mert a magyarországi viszonyok fejlettebbek voltak annál, semhogy a magyar dolgozó tömegek elnyomása pusztán idegen fegyveres erővel, ill. a Habsburg-monarchia »közös« hadseregével biztosítható lett volna. Ez a történetírás az 1867-es Magyarország »honvédségét« a szabadságharc honvédsége folytatójának, »jogutódjának« tekintette, és elleplezte,, hogy az elnevezés azonossága éppen leszerelő, félrevezető célzatot szolgált, a honvédkérdés »megoldásának« látszatát akarta kelteni ; elleplezte, hogy az azonos név alatt merőben ellentétes jellegű intézményekrejlettek. 1848—49 nemzeti lobogókkal harcba szálló vörössapkás honvédéi a független és szabad Magyarországért küzdöttek a külső és belső reakció ellen ; a 67-es korszaknak az uralkodó monogramjával »ékesített«, szűzmáriás fehér zászlók mögött menetelő, osztrák sapkába-mundérba bujtatott »honvédsége« a magyar nép függetlenségi és földosztó mozgalmainak letörésére volt hivatva a Béccsel paktáló magyar urak szolgálatában. Nem csoda, hogy a magyar országgyűlés, amelyet 1868 tavaszának eseményei, az alföldi mozgalmak, nem kis izgalomba ejtettek, hatalmas többséggel szavazta meg 1868 nyarán a katonai tárgyú javaslatokat. Az 1868 : XL. tc. a véderőről s a XLI. tc. a honvédségről — amelyeket a népfelkelést szabályozó XLII. tc. egészített ki — mind a (közös) hadseregre, mind a honvédségre vonatkozólag hangsúlyozta, hogy feladatuk nemcsák háború idejére szól, s a »külellenség« elleni védelemben áll, hanem béke idejére is : »a belrend és a biztosság« fenntartásában. A közös hadsereg számerejét a legközelebbi 10 évre — az akkori viszonyok közt igen magas — 800 ezer főnyi hadilétszámban, a honvédségét viszont — egyelőre — 82 zászlóalj gyalogságban és 32 század lovasságban állapította meg ; s kimondotta, hogy csupán a hadsereg évi újoncjutalékának teljes kiállítása után fennmaradó felesleg osztható be a honvédségbe. Részletesen körülírta a hadsereg és a honvédség kapcsolatát a fegyveres erők egységének, az uralkodó hadúri jogainak szellemében ; de biztosította a honvédelmi miniszter hatáskörét béke idején »oly intézkedésekre, melyek szerint a honvédség egy része esetleg a belrend és biztosság érdekében felhasználtassék«. Éppen ezért meg is .elégedtek a magyar uralkodó osztályok a honvédség kérdésének ilyetén rendezésével, holott az — Kossuth gúnyos kifejezésével — nem volt egyéb, »mint az állandó hadsereggel rendelkező cabinet-politika uszályában kullogó birodalomegységi complementum«. Végül rá kell mutatni arra is, hogy a véderőtörvéliy — bár az általános és személyesen teljesítendő védelmi kötelezettség és népfelkelés beiktatásával s egyéb rendelkezéseivel bizonyos liberális-parlamentáris köntösbe öltöztette 4*
