Századok – 1955

Szemle - Liebknecht; Karl: Válogatott beszédek és írások (Ism. Józsa Péter) 512

SZEMLE 513 pártjai és szervezetei a tőkés országok politikai és társadalmi életének jelentős tényezőivé válnak, egyidejűleg azonban a'Ii. Internacionálé pártjaiban felülkerekedik az opportunizmus, a II. Internacionálé »a proletariátus és a kispolgárság blokkjává« válik, fokozatosan elfajul, az első világháború kitörésekor csődöt mond, s a hivatalos szociáldemokrácia végül teljesen átáll a burzsoázia oldalára ; ugyanakkor viszont Lenin és bolsevikok vezetésével kialakul a nemzetközi munkásmozgalom forradalmi baloldala, és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után világméretekben bekövetkezik a munkásmozgalomban a szakadás : az áruló szociáldemokrata vezetőkből kiábrándult forradalmi munkástömegeket zászlaja alá gyűjtve, megalakul a III., a Kommunista Internacionálé. Liebkmecht életművére éppen ezek a világtörténelmi események nyomják rá a bélyegüket. Ha Liebknechtnek a kötetben összegyűjtött munkáit tanulmányozzuk, tevékenységének 15 esztendejét négy időszakra oszthatjuk fel : 1904—1910, 1911—1913, 1914— 1918, 1918 november—1919 január. Az első időszakban (1904—1910) a militarizmus ellen, a demokratikus szabadságjogok kiszélesítéséért, a párton belül pedig a taktika felfrissítéséért, rugalmasabbá tóteléért, az ifjúsági szervezetek fellendítéséért vívott küzdelem dominál. A könyv elején Liebknecht védőbeszédét találjuk, melyet a königsbergi per vádlottjainak védelmében tartott, akiket azon a címen fogtak perbe, hogy illegális röpiratokat csempésztek Oroszországba. Ebből az időszakból való kongresszusi felszólalásait az jellemzi, hogy igyekszik áttörni a küldöttek többségének közönyét és konzervativizmusát, és megnyerni őket az antimilitarista agitációnak, az ifjúság fokozottabb szervezésének és nem utolsósorban a politikai tömegsztrájknak. Már i904-ben, a párt brémai kongresszusán rendkívül élesen veti fel ezt a kérdést : »... való tény, hogy a pártot egy bizonyos veszedelem fenyegeti: a harci eszközök berozsdásodásának veszedelme. Mi Németországban el vagyunk kényeztetve, a szocialistaellenes törvény ellenére, mert választójogunkat itt még nem vették el. Ez azonban még bekövetkezhet, és ezért fel is kell készülnünk erre. Azt mondják erre . . , ne fessük falra az ördögöt. Igen ám, de az ördög ténylegesen jelen van ; struccpolitika volna, ha ezt tagadnánk. ÉS: Elvtársak, hogyan akarjuk meghódítani az egész világot, ha még arra sem vagyunk képesek, hogy már meglevő néhány alapvető jogunkat megvédelmezzük, mai pozíciónkat megtartsuk? Ezért szükséges a tömegsztrájk kérdését megvitatni ... A tömegsztrájk kérdése — jelenlegi és jövőbeli politikánk legidőszerűbb kérdése« (80—81. 1.). A tömegsztrájkot mint a proletariátus új harci eszközét .az oroszországi forradalmi mozgalom szülte meg, s Liebknecht Rosa Luxemburggal, a tömegsztrájk másik harcosával együtt az orosz forradalmároktól vette a példát. Liebknecht, aki felismerte az orosz forradalom jelentőségét, ismételten igyekszik levonni és megmagyarázni ennek a forradalomnak a tanulságait a német munkásmozgalom számára. 1905 februárjában Lipcsében szenvedélyes szavakkal szólítja fel a német munkásokat, hogy vállalják a szolidaritást az orosz forradalommal. »Január 22-e Oroszország történetében fordulópontot fog jelenteni. Az a vér, amelyet ezen a napon ontottak, megfojtja magát a cárizmust is. Nem egyesek szítják mesterségesen a mozgalmat, hanem az egész orosz nép kelt fel, hogy emberi jogait követelje ... A szabadság napja azonban, amely Oroszország számára felvirrad, a szabadságot jelenti Poroszország, Szászország, Németország részére is . . . Minden okunk megvan rá, . . . hogy az orosz forradalom zászlaja mellé álljunk. Az orosz forradalom a mi ügyünk is, aminthogy a reakció a cárnak és a porosz kormánynak az ügye. A német szociáldemokrácia egynek érzi magát az orosz proletariátussal, ennek felszabadulása a mi felszabadulásunk is. Éppen ezért le a cárizmus véres uralmával! Éljen az orosz forradalom!« (85—86.1.) Militarizmusellenes harcának legkiemelkedőbb állomásai ezekben az években »A militarizmus ellen« című cikke, több kongresszusi felszólalása, »Militarizmus és antimilitarizmus« című híres brosúrája, mely 1907 elején jelent meg, s a nagyjelentőségű stuttgarti nemzetközi ifjúmunkás-kongresszuson tartott beszámolója. A militarizmust egyrészt mint a német társadalom fejlődésének feudális maradványát^ másrészt mint magának a tőkés diktatúrának végső fegyverét, mint a burzsoá »demokrácia« nélkülözhetetlen kellékét leplezi le : A militarizmus, »... a kapitalizmus legerősebb bástyája . .·. még sokáig ellenállást tud kifejteni azután is, ha majd már régen legyőztük a tömegek tudatlanságát. A militarizmust azért kell leküzdenünk, mert a kapitalizmus mögéje sáncolja el magát a demokratikus fejlődés elől, amelyet meghamisít, közben népünket a legbrutálisabban bántalmazza, és barbárságba süllyeszti« (102. 1.). Ezekben az években a befelé irányuló militarizmusra helyezi ugyan a fősúlyt agitációjában, és kétségtelenül nem látja még teljes nagyságában a nemzetközi helyzet éleződésének jelentőségét, de amikor egy-egy nemzetközi esemény erre a problémára tereli a szociáldemokraták figyelmét, helyesen és egyértelműen foglal állást. A marokkói