Századok – 1955

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A dualizmus rendszerének első évei Magyarországon 34

46 PACH ZSIGMOND PÄL azután április elején a »bihari pontok« elnevezés alatt hírhedtté vált programot, amely közjogi vonalon alig maradt el a szélsőbal követeléseitől : a delegációk és a közös minisztériumok megszüntetését kívánta ; ugyanakkor azonban nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a párt »higgadtan fogja megválasztani működésére az időt, az alkotmányos eszközöket, kerülve oly izgalmak előidézését . . ., melyek ... hazánkra nézve veszélyesekké válhatnak«. Ez a program éppen alkalmas volt arra, hogy a középbirtokosoknak a kiegyezés adott formájával való elégedetlenségét »levezesse« ; s volt bizonyos lehetősége egyéb birtokos elemek, középrétegek, értelmiségiek ellenzékiségének »felszívására«, a szélsőbaltól való elterelésére is. Ennek a programnak a fő vonzóereje a középbirtokosok és más birtokos rétegek szemében éppen az volt, hogy egyaránt hangsúlyozta a kiegyezés megváltoztatásának követelményét és a társadalmi rend megóvásának követelményét. Ez a program azonban ugyanakkor irreális volt, fő vonzóereje egyben súlyos ellentmondást rejtett magában. Két ellentétes irányban : fölfelé is, lefelé is nem lehetett egyszerre harcolni ; a történelmi alternatíva továbbra is úgy állt : vagy Bécs ellen, a dualista rendszer ellen, á magyar néppel és a nemzetiségekkel összefogva, — vagy a magyar nép és a nemzetiségek ellen, Béccsel és a nagybirtokosokkal szövetkezve. A harc két iránya közül az egyiknek szükségképpen látszólagossá kellett válnia és a valóságos harcnak a másik irányban kellett összpontosulnia. S bár a bihari program szavakban mindkét irányt hangsúlyozta, 1868 tavaszának eseményei kétségtelenné tették, hogy a fő irány, a döntő kérdés : a népmozgalmak elnyomása, a »társadalmi rend« megvédelmezése. Jellemző pl., hogy amikor Simonyi Ernő a félegyházi sortűz miatt interpellált az országgyűlésen, Tisza kijelentette : semmi alapot nem lát arra, hogy a kormány eljárása rosszaltassék . . . Mindez előrevetette az árnyékát a középbirtokos-osztály önálló hatalmi igényeit képviselő, vezető szerepre való törekvését kifejező balközép további »fejlődésének«. Minthogy a középbirtok vezető szerepe — mint 1848-ban — csak a népre való támaszkodáson alapulhatott, a balközép pedig a néppel élesen szembefordult ; minthogy a nemzetiségek feletti uralom fenntartását csak az Ausztriától való függés vállalása biztosíthatta, a balközép pedig konokul ragaszkodott. a magyar szupremáciához, — önálló hatalmi igényei, vezető szerepre való törekvése óhatatlanul kudarcra volt ítélve, s csak Bécshez, ill. a nagybirtok és nagytőke szövetségéhez való további közeledésre, végső soron — behódolásra vezethetett. A balközép »történelmi« funkciója, »levezető« szerepe tehát objektíven abban állott, hoj-y a kiegyezés adott formájával elégedetlen, önálló hatalmi igényeket tápláló középbirtokosokat elvezesse Bécshez, ill. a nagybirtok és nagytőke szövetségéhez, a tőlük függő, őket kiszolgáló szerephez. 1868 tavasza, a népmozgalmak felélénkülése nemcsak a balközép, hanem a szélsőbal politikai útjának is fontos állomását jelentette. A szélsőbal is ekkor, a balközéppel egyidőben szervezkedett párttá, felvette a 48-as párt nevet, s a »bihari pontok« után pár nappal maga is közzétette programját. Kétségtelen, hogy ez a program számos haladó követelést tartalmazott. Középpontjában — természetesen — a kiegyezés elutasítása állt: a 48-as alkotmány maradéktalan helyreállítását, sőt a közös ügyek teljes elvetését, önálló külügyet kívántak. Célul tűzték ki továbbá, hogy a 48-as törvényekben »kivívott népies (demokrát) elvek . . . szabadelvűleg továbbfejlesztessenek« : általános — sőt közülük egyesek titkos — választójogot követeltek ; a felsőház eltörlését vagy legalább-