Századok – 1955

Tanulmányok - Hanák Péter: A dualizmus válságának elmélyülése a XX. század első éveiben 359

A DUALIZMUS VÁLSÁGA-VA IC ELMÉLYÜLÉSE A XX. SZÁZAD ELSŐ ÉVEIBEN 373 ország alárendelt, függő helyzetet foglalt el. A magyar uralkodó osztályok imperialista politikájának fővonalát tehát az a kényszerű belátás határozta meg, hogy uralmi helyzetük és birtokállományuk integritását csupán egy erősebb imperialista nagyhatalomnak alárendelődve, csak annak árnyékában biztosíthatják. A századforduló idején ezt az eredetében 67-es, de imperialista tartalommal »továbbfejlesztett« koncepciót legkövetkezetesebben a magyarországi fináncoligarchia és szabadelvű párti kormányai, a Tisza István vezetése alatt álló nagybirtokos-nagytőkés politikai csoport képviselte. A Szabadelvű Párt »ortodox« hatvanhetesei úgy vélték, hogy a kiegyezés alapgondolata egyáltalán nem vesztette el érvényét, sőt az imperializmus kialakulásával még aktuálisabbá vált ; a kiegyezés óta eltelt évtizedek alatt ugyan Magyarország gazdasági ereje gyarapodott, de még távolról sem annyira, hogy máris — vagy a közeljövőben — önálló nagyhatalmi igényekkel léphetne fel. Ezt a véleményt találóan fogalmazta meg a magyar fináncburzsoázia egyik mérvadó korifeusa, Lánczy Leó. »Nyílt szemmel bár, de kötött kézzel nézi a magyar ember — úgymond —, hogy a világ dúsan rakott asztalán a nemzetek hogyan osztozkodnak a természet bő kincsein ; tétlenül kell néznie, hogy közvetlen szomszédságában épúgy, mint a távoli keleten . . . hogyan fészkelik be magukat a nagy nemzetek . . .« Magyarország nem elég erős ahhoz, hogy ebben a versenyben részt vegyen, a magyar nagytőke csak azt sürgetheti, hogy legalább a fejlettebb osztrák tőke »buzduljon fel, lépjen ki a világ porondjára és vegye fel a versenyt, — okuljon a németeken, akik nem riadtak vissza ősrégi kereskedelmi kapcsolatok megbolygatásától. . .« »Az osztrák iparnak ezt a külterjedését mi semmiféle kicsinyes féltékenységgel nem néznők, sőt teljes támogatást kölcsönözhetnénk neki . . .« A finánctőke e szakavatott képviselője tehát - bár búsongva a magyar impsrializmus gyengeségén — egyelőre a csatlós szerep vállalásában leli fel a kárpótlást, az imperialista igények kielégítésének bár korlátozott, de reális lehetőségét. Még inkább alátámasztotta ezt a koncepciót a politikai erőviszonyok felmérése. Igaz ugyan, hogy a kiegyezés óta eltelt évtizedek alatt a Monarchián belül megnőtt a magyar uralkodó osztályok súlya, de — mondották — még jobban megnőttek a dualista rendszer elpusztítására törő belső és főleg külső erők. Tisza István már a XIX. század végén verte a lármaharangot, hogy a határokon »ellenségek leselkednek«, s ha háború lesz, úgy az »igen könnyen fejlődhetik élet-halálharccá a magyar nemzetre nézve«. A 900-as évek elején még riasztóbb képet festve hajtogatja, hogy a magyar uralkodó osztályok »erkölcsi presztízse, politikai tekintélye, politikai súlya a világesemények ingadozásai között mélyen süllyedt alá«, tehát a legkárosabb politika volna a kiegyezés alapjait feszegetni. Tisza véleménye szerint a magyar uralkodó osztályoknak létérdekük, hogy »az Osztrák-Magyar Monarchia nagyhatalmi állása csorbítatlanul fennmaradjon«. Az elnyomott nemzetiségek fékentartását, a soviniszta magyarosító politika sikerét csak azzal biztosíthatják, sőt hódító igényeiket, ún. »balkáni hivatásuk«-at is csak akkor valósíthatják meg, ha az ország »tagja marad egy olyan szervezetnek, amely elég erős arra, hogy mint európai nagyhatalmasság döntő súllyal dobja a mérlegbe szavát«. »Egyenesen a keleti és déli határainkon mutatkozó konstellációk azok, amelyek létérdekévé teszik a magyar nemzetnek ma inkább, mint bármikor, hogy keresse az állandó szövetséget«, változatlanul fenntartsa a kiegyezés alapelveit. Az uralmát környékező tengernyi »veszély« közepette éppen a magyar uralkodó osztálynak nem szabad felednie, hogy »létérdekei, politikai feladatai és aspi-