Századok – 1955

Tanulmányok - Hanák Péter: A dualizmus válságának elmélyülése a XX. század első éveiben 359

A DUALIZMUS VÁLSÁGA-VA IC ELMÉLYÜLÉSE A XX. SZÁZAD ELSŐ ÉVEIBEN 369 tehát elmarad a középburzsoá vállalatok számbeli fejlődése mögött ; s amíg 1900-ban a finánctőkétől független magyar burzsoázia az egész részvénytársasági tőke 14 százaléka, 1913-ban már csak 9 ' százaléka felett rendelkezett, tehát erősen visszaszorult a külföldi és magyar finánctőke mögött. A kapitalizmus törvényszerűségei ezen a területen is érvényesültek : számbeli fejlődése és tőkeerejének némi gyarapodása ellenére a magyar középburzsoázia és kispolgárság az imperializmus korában relative visszaesett, az imperializmus újabb torlaszokkal tetézte fejlődésének korábbi korlátait. A középburzsoázia és kispolgárság a nagybirtokos-finánctőkés uralkodó osztályokkal számos kérdésben szembenállott. »Ne üljünk fel semmiféle merkantil-jelszónak — hangoztatta a liberális burzsoázia egyik képviselője —, amely alatt úgyis nem egész kereskedelmünk érdekei rejlenek, hanem csak a nagy kapitálissal bíró kereskedők és vállalkozók érdekei ; ne üljünk fel az agrár ámításoknak, amely alatt nem a paraszt, nem a gazdálkodó kispolgárság érdekei rejlenek, hanem csupán a feudális nagy urak, a latifundiumok gazdáinak érdekei«. A liberális burzsoázia képviselői hevesen támadták az »ipar és kereskedelem-ellenes« agráriusokat, tiltakoztak az agrárvámok ellen. Ugyancsak elsősorban a nagybirtok ellen fordították a választójog kiterjesztésének, a progresszív adózás bevezetésének széleskörűen népszerűsített jelszavát. Felléptek a »földuzsora«, a hitbizomány — e »lumpolási szabadalom« — ellen is. Kétségtelen, a feudális maradványok, a nagybirtok profitját bizto* sító magas mezőgazdasági monopolárak gátolták a gyorsabb ipari fellendülést, és ezt a középburzsoázia és kispolgárság is megsínylette. Végső eredményében mind az osztrák és magyar finánctőke, mind a magyar nagybirtokos osztály érdekeivel ellenkezett a közép- és kispolgárságnak a vámközösség megszüntetésére vonatkozó régi követelése is. De ennek a lényeges ellentétnek az éle már kifejezetten az osztrák burzsoázia ellen irányult, hiszen a magyar középburzsoázia és kispolgárság a piacon nem a földbirtokosokkal, hanem az erősebb osztrák tőkésekkel ütközött össze. S minél jobban növekedett, szélesedett a magyar középburzsoázia és kispolgárság ipari-kereskedelmi tevékenysége, annál élesebben ütközött a közös vámterület szabta korlátokba, annál elviselhetetlenebbé vált számára a növekvő osztrák árubehozatal támasztotta verseny. Különösen élessé vált a versenyharc a XX. század első éveiben : a gazdasági válság mintegy összesűrítve vetette felszínre a vámközösség minden hátrányát. Érthető, ha éppen ezekben az években hangzott fel középburzsoá és kispolgári körökből, a kereskedelmi és iparkamarákból, városi törvényhatóságokból egyre sürgetőbben és erőteljesebben az önálló vámterület követelése. A főváros törvényhatósági bizottsága már 1900-ban állást foglalt az önálló vámterület mellett. A következő években szinte valamennyi vidéki város, valamennyi kereskedelmi és iparkamara csatlakozott ehhez. 1902-ben a kereskedelmi és iparkamarák országos kongresszusa egyhangúlag szögezte le, hogy »hazánk gazdasági boldogulásának alapfeltételét az Ausztriával való vámközösség megszüntetésé«-ben látja. A magyar középburzsoázia zömét ezidőtájt egyáltalán nem elégítette ki a közös vámterület hátrányainak enyhítésére szánt szerényméretű ipartámogatás, annál kevésbé, mert azt túlnyomórészt a finánctőke fölözte le. A magyar ipar krónikus betegségét csak »az egész életmód gyökeres megváltoztatásával«, csak olyan »abszolút védelemmel« lehet meggyógyítani — hirdették —, amilyent »csak az önálló vámterület nyújthat,«.