Századok – 1955
Tanulmányok - Hanák Péter: A dualizmus válságának elmélyülése a XX. század első éveiben 359
366 HANLK I'ÉTELL magas profitot. Ezért hosszú éveken keresztül minden befolyásukat latbavetve követelték az agrárvámok nagymérvű felemelését, elsősorban a balkáni országokkal szemben, továbbá a nagymalmok vámmentes gabonabehozatalának, az ún. »őrlési forgalom«-nak az eltiltását. Ezek a követelések ellentétben állottak az osztrák és magyar finánctőke érdekeivel. A finánctőke alacsonyabb mezőgazdasági árakat kívánt, s nem a balkáni piaci kapcsolatok korlátozására, hanem éppen az áru- és tőkekivitel kiszélesítésére törekedett, amit pedig az agráriusoknak kedvező védvámos politika erősen akadályozott. Ezzel szemben a finánctőke magas ipari védvámokat követelt, elsősorban nyugat felé ; ezt viszont a nagybirtokosok ellenezték. A vámkérdésben az ellentétek különösen a századforduló idején élesedtek ki. A nagybirtokosok támadásainak eredményeképpen 1900-ban törvénnyel tiltották meg az »őrlési forgalmat«, majd az 1902-ben készített, de csak 1907-ben törvénybeiktatott új vámtarifa igen magas, átlagosan kétszeresére emelt vámtételekkel védte a nagybirtokos osztály monopolista profitját a külföldi gabona- és állatbehozatal versenyétől. Ugyanakkor-azonban jelentősen felemelték az ipari vámtételeket is. Az agráriusok és a finánctőkés körök között évtizedes viszályok dúltak a tőzsdei gabonaspekuláció megtiltása, illetve korlátlan »szabadsága« ügyében, a 90-es évek óta állandóan szőnyegen forgó »adóreform« megalkotásának »elvei« körül — hogy vajon az ingatlan vagy az ingó tőke adóját csökkentsék-e — és még több kisebb kérdésben. Ezek a nagyobbára gazdasági kérdésekben felmerült ellentétek, amint fentebb fejtegettük, tulajdonképpen annak az általános kérdésnek a részletei voltak : milyen irányban fejlődjék tovább Magyarországon a kapitalizmus. A gazdasági fejlődést — bár a félfeudális és félgyarmati viszonyok által megszabott ütemben és sajátos formák között — nálunk is a kapitalizmus általános törvényszerűségei határozták meg, vagyis a fejlődés tendenciája szükségszerűen arra mutatott, hogy a monopoltőke az egész népgazdaságot maga alá rendeli. A magyar nagybirtokosok jórésze azonban ragaszkodott a Széchenyitől meghirdetett és a kiegyezés után megvalósított programhoz : a magyarországi kapitalista fejlődésnek, hitelrendszernek, kereskedelemnek és gyáriparnak mindenekelőtt a nagybirtok gazdasági erősödését, profitjának növelését kell szolgálnia. Érthető, hogy a finánctőke »öncélú« — és rohamos — gyarapodása, a nagybirtok jövedelmét veszélyeztető üzletágai, s mindehhez a bank- és ipari nagytőkének juttatott jelentős állami támogatás heves ellenállást váltott ki a nagybirtokosoknak abból a részéből, amely nem fonódott össze a finánctőkével és nem, vagy csak alig részesedett annak jövedelmező üzleteiből. A nagybirtok és finánctőke közti ellentétek forrása tehát a monopolista profit biztosítása és elosztása körüli marakodásból fakadt. Ez a gazdasági tartalom viszonylag legvilágosabban az ún. »agrárius—merkantil« ellentétben, főként az agrárius irányzat programjában mutatkozott meg. Természetesen az agráriusok nem léptek fel nyílt sisakkal. Programjuk bővelkedett »a tökfilkók szocializmusá«-nak szólamaiban, propagandájukban nagy helyet foglalt az antikapitalista, »kisgazdavédő« demagógia. Az agráriusok bírálták a liberalizmust, mert »az erősebb elnyomja a gyengét«, kárhoztatták a szabad versenyt, mert melegágya a csalásnak és spekulációnak, tüzeltek az uzsora és a kartellek ellen, s a »közéleti tisztaság helyreállításá«-nak bajnokaiként léptek fel. Ezzel a demagógiával paraszti tömegeket akartak maguk köré gyűjteni. De az uzsora elítélése, a gyengébb fel•4
