Századok – 1955

Tanulmányok - Elekes Lajos: A központosító politika belső erőforrásai a XV. század második felében 1

12. ELEKES LAJOS kat ők fogadták fel, mellettük egyidejűleg több mestert is alkalmazva, segédeivel együtt. Azonban a külföldiek mellett a század második felére kitermelődik a hazai építési vállalkozók egy keskeny rétege, akik hozzájuk hasonló módon vállalják és lebonyolítják a nagyobbszabású megrendeléseket is. Ilyen lehetett az a Kassai István, aki állandó szerződésben állt Mátyással (megbízásából többek közt Diósgyőr várának erődítését végeztette) és ugyanakkor országszerte vállalt más megbízásokat. Ilyen lehetett István kőfaragó, akit — miután vállalkozásain vagyont szerzett — a nyolcvanas években pesti bírónak választottak. A nagy építkezések mellett a kisebb, de szintén jelentős méretű városi építkezéseket is vállalkozókra bízták, akik jórészt hazaiak voltak, egy-két mestert, több legényt, mellettük napszámost fogadtak fel, s a munkát ezekkel végeztették. Ezek mellett azonban fennmaradtak az építőipar korábbi, céhes jellegű szervezeti formái és ezeken kívül nagyszámú kontár iparos (köztük mezővárosi jobbágyok is), kik az egyszerű munkafolyamatok elvégzésével viszonylag szélesebb tömegek szükségleteit elégítették ki. (A szükségletek mértékére tanulságos, hogy a bártfaiak egyik hegyaljai szőlőjük vincellérjének házat, majd melléje istállót építtetvén, mindkettőt zsindellyel fedették be. Nyilván nem azért, mintha vincellérjüknek különösöbben kedvezni kívántak .volna, hanem éppen ellenkezőleg, mert az építkezésnek ez a módja szélesen elterjedt, nem számított rendkívüli dolognak.) Különleges körülményei következtében különleges fejlődésen ment át az ércbányászat. Az ércbányák termelése a század második felében, úgy látszik, a század első felének megfelelő színvonalon mozgott, azonban ennek fenntartása egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. A tárnák olyan mélységekig hatoltak, hogy művelésüket csak nagyszabású vízelvezető berendezések építése után lehetett volna eredményesen folytatni. A kistőkések, akiknek kezén a bányák javarésze volt, nem tudták előteremteni az ehhez szükséges tőkét, uzsoráshoz fordultak és eladósodtak. Bányarészeik zálog címén felhalmozódtak hitelezőik birtokában. Ez a folyamat legvilágosabban a rézbányászatban mutatkozik. (A nemesfém-bányászatban a kamarai szervezet, a királyi beavatkozások, illetve a beváltási kényszer változásai módosították.) Itt a kistőkések csődje már a század derekán megfigyelhető ; ugyanekkor mutatkoznak első jelei, hogy a hitelügyletek révén bányarészek birtokosává lett kereskedőtőkések megkísérlik egyesíteni a birtokukba jutott bányákat és ezeket egységes vállalkozásba tömörítve, hozzákezdenek a bányamunka közvetlen kizsákmányolásához. Azonban a növekvő tőkeszükséglettel ezek sem tudtak megbirkózni, vállalkozásaikba sorra belebuktak, s a birtokukban egyesített bányák átvándoroltak más kereskedőtőkések tulajdonába. A legnagyobb ilyen bányatulajdon a korszak végén Thurzó János, a krakkói kereskedőkkel kapcsolatban álló tőkés vállalkozó kezén halmozódott fel, az előbbiektől annyiban különböző módon, hogy ő nem egyszerűen hitelügyletek, hanem üzemi berendezésekkel kapcsolatos hitelügyletek útján zsarolta ki a megszorult bányatulajdonosokat. (Thurzó 1475-ben kötelezte magát, hogy a hét »alsómagyarországi« bányaváros területén vízelvezető berendezéseket építtet ; ezek fejében viszont nagy járadékot kötött ki és a tulajdonosokat növekvő adósságba hajtotta.) Thurzó-kézen felhalmozott bányatulajdon lett az alapja a bányászatban a következő évtizedekben (de nem hazai, hanem külföldi tőke bevonásával) kibontakozó, magyarországi viszonylatban igen nagyszabású tőkés vállalkozásnak. Meg kell jegyezni, hogy ezzel a tőkés vállalkozás korántsem vált a bányászat uralkodó formájává : a bányák sok-