Századok – 1954

Vita - Sándor Pál–Berend Iván: Gazdaságtörténetírásunk és oktatásunk néhány kérdése a párt- és kormányhatározatok útmutatásai után 189

GAZDASÁGTÖRTÉNETÍRÁSUNK ÉS -OKTATÁSUNK NÉHÁNY KÉRDÉSE 191 és középpontba állítva feltárta, — az elméleti munka hiányosságaiban és felszínességében gyökerezik. Az alább felvetett és sok formában megnyilvánuló hibák tehát, — melyeket megnyilvánulási formájuk alapján csoportosíthatunk, — egyazon elméleti hibák forrásából erednek. A hibák egyik csoportja a kiragadott idézeteknek mint a bizonyítás jő formájának használatával kapcsolatosak. Ha a jegyzetnek vannak fogyatékosságai, akkor elsők között az idézgetések túltengését kell kiemelni. A jegyzeten végig vonul egy látszólag csupán módszertani hiányosság, az idézetek túlméretezett használata. Számtalan példája van ennek, s rendszerint elméleti kérdéseknél szembetűnő. így pl. az 1437. évi, illetve a Dózsa-parasztháború szükségszerű bukásának elméleti indokolását a legnehezebb Marx és Sztálin idézetek variálásával adja a jegyzet, amit a hallgatók — kevés kivételtől eltekintve — ezideig sohasem értettek meg. Ugyanez a helyzet egy másik elvi kérdésnél is, nevezetesen az osztrák protekcionizmus előjeleivel, illetve előfutárainak ismertetésével kapcsolatban, amikor a protekcionizmus magyarázatát a jegyzet kizárólag Marx szavaival adja és nem oldja fel. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ugyanezt az idézetet — szórói-szóra — a jegyzet egy későbbi, teljesen más történelmi időszakra vonatkoztatva, megismétli. Hasonló példa említhető az eredeti tőkefelhalmozás ú. n. előjátékának ismertetése kapcsán is. A hűbéri kíséretek feloszlatását, az állami uradalmak elkótyavetyélését stb. a Tőkéből vett idézetek jelzik a jegyzetben anélkül, hogy ezeket a tömör jellemzéseket a hallgatók száméra kézzelfoghatóbbá tettük volna. Különösen előfordulnak a kiemelt idézetek sűrű alkalmazásának példái a kapitalizmust tárgyaló fejezeteknél. Itt teljesen tárgyias részeket is gyakran idézetek formájában ad a jegyzet. Példa erre az 1873-as válságról szóló rész, ahol fél oldalak vannak idézőjelbe téve, teljesen szükségtelenül. Az ehhez hasonló hibák egyébként általánosak és a történettudományi karon is megvannak. A monográfiák szerzői jegyzeteikben nem dolgozzék át megállapításaikat didaktikai szempontból, hanem egészében, szinte változatlanul veszik át a monográfiákból. Világos, hogy a jegyzetírásnak ez a módszere pedagógiailag helytelen, a különben is nehezen tanulható jegyzetet még nehezebbé teszi. De ez nemcsak módszertani vagy pedagógiai hiányosság. Gyökere kétségtelenül elvi jellegű. A jegyzeten általában észrevehető egy olyan törekvés, hogy bizonyos elvi vagy tárgyi tételt, legyen az bármennyire is természetesen fogalmazható, a jegyzet mégis a párt vezetőinek vagy a marxizmus klasszikusainak, valamilyen más viszonylatban elmondott kijelentésével fogalmazza. Van egy bizonyos egészségtelen, mindenáron való idézgetése a vezetők megjegyzéseinek, mintahogy ez általános gyermekbetegsége egész történetírásunknak. Ez néha a fedezék célját szolgálhatja, különösen akkor, ha az elvi, történeti problémák megoldását az említett idézetekkel akarjuk helyettesíteni. Ez pedig a legkevésbbé sem tekinthető tudományos módszernek. Az ilyen hiba a nem helyes értelemben vett tekintély tiszteletnek, a személyi kultusznak egyik formája is a jegyzetben. Ez átvezet az elméleti hibák egy másik, — egész történetírásunkra jellemző — megnyilvánulásához ; a személyi kultusz kérdéséhez. A személyi kultusz közvetlen formája a nagy történeti egyéniségek történeti szerepének, cselekedeteinek eltúlzása, túlértékelése, nem jellemző a gazdaságtörténeti jegyzetre. Ellenben megtalálható a személyi kultusznak egy másik megnyilvánulása, a tömegek leszűkített történelmi szerepének beállítása formájában. A jegyzetnél, különösen mert gazdaságtörténeti jegyzetről van szó, ez különösen hibáztatható. A tömegek történelemformáló erejét rendszerint csak a nyilt, fegyveres osztályharc, az antifeudális osztályharc vagy a függetlenségi küzdelem esetében emeli ki. De egyáltalán nem, vagy csak a legritkább esetben teszi ezt a viszonylag békés korszakokra vonatkoztatva, amikor a tömegek alkotó, teremtő tevékenységének kiemelése volna a főcél. Különösen a termelőerők fejlesztése szempontjából fontos ez. Itt két dologról, illetve a dolog két oldaláról van szó ; egyrészt a tömegek azok, akik tanulják a technika alkalmazását, mindennapi gyakorlatuk készíti elő és teszi lehetővé a találmányokat és azok alkalmazását, — de önmagában a termelők tapasztalata, ügyességének fejlődése is beletartozik a termelőerők fogalmába. Ezekkel a kérdésekkel, ennek történeti fejlődésével jóval többet kellene foglalkoznunk általában és különösen a jegyzet kereteiben. így pl. az iparfejlődés magyarországi kezdeteinek tárgyalásánál fontos lenne kiemelni a tömegek harcának szerepét (városba költözés), de nem emeli ki a jegyzet a nép termelő, alkotó munkáját a Mohács utáni időszakban és különösen nem a török kiűzését követő betelepítések idején. Ez utóbbi esetben pedig ezt a reakciós elméletek és politikai magyarázatok is szükségessé teszik. Hiszen köztudomású a polcári irodalomnak az a Szekfii Gyulától elterjesztett véleménye, hogy a nagybirtokosok nemcsak a magyar függetlenség százados »oltalmazói«, de a török pusztította magyar föld »kultúrtájjá« alakítói is lettek volna. Ezzel a tendenciózus beállítással kellene szembeszegezni