Századok – 1953

Szemlék - A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. szerk.: Andics Erzsébet (Ism.: Révész Imre) 147

148 SZEM LE való hajbókolással — hanem ezenfelül még igen lényeges részeit agyonhallgatni is megpróbálta, jó darabig meglehetős sikerrel. Akkor az a jelszó volt kiadva (mi, idősebb histórikusnemzedék, mennyi kárát tapasztaltuk ennek a magunk bőrén!), amelynek éppen a megfordítottja igaz : a » közelmúlt« — hallottuk folyvást s el is hittük — még nem alkalmas történettudományi feldolgozásra, mert még hiányzik hozzá a megfelelő »történelmi távlat«. Értsd : a pozitivista vagy szellemtörténész álobjektivizmusát zavarba hozza, hogyha a jelenbe közvetlenül belenyúló történelmi anyaggal kell dolgoznia, mert ezt mégis bajos »tárgyilagosság« címén úgy átgyúrnia és kiforgatnia a maga eleven és gazdag valóságából, mint a régebbi korokét — ennélfogva sokkal jobb egyszerűen hozzá se nyúlni, legalább is ama részeihez, amelyeknek feltárásából és feldolgozásából, esetleg még minden »átértékelő« igyekezet mellett is, a hatalmon levő elnyomó osztályokra és politikai rendszerre meg a velük összenőtt egyházi érdekekre kellemetlen igazságok derülnének ki. A tárgyalt mű összegyűjtője és szerkesztője teljes igazsággal látta meg, hogy az űj magyar történettudománynak sürgető feladata 1848 — 49-es forradalmunk és szabadságharcunk történetének s az azt közvetlenül megelőző negyedszázad és közvetlenül követő háromnegyedszázad történetének anyagpublikációval és monografikus munkával minél teljesebb feltárása. Enélkül ugyanis képtelenek vagyunk megérteni, hogyan jutott el országunk 1825 — 49 közötti nagyszerű felfelé íveléséből 1920—44 végzetes lejtőjére, majd posványába ; képtelenek vagyunk felmérni ezeréves történetünk legmélyebbre ható fordulatát jelentő felszabadulásunkat, s végül képtelenek vagyunk felismerni a valódi arcát mindazoknak az ellenséges, haladásellenes erőknek, amelyek szabadságharcunk tragikus végét okozták, és amelyek,, ha hatáiaink közül ma már legnagyobb részben kiszorítva is, változott formában, »korszerű« álarcokban ma is leskelődnek még reánk és körülöttünk. Andics Erzsébet már több monografikus munkával megmutatta, hogyan kell 1848/49 történetét egyfelől a szándékosan beomlani engedett aknákból kiemelhető hatalmas új anyag előtárásával, másfelől a dialektikus és történelmi materializmusnak a teljes és igazi valóságot egyedül megragadni képes szempontjai alkalmazásával kibontani az elhallgatások, torzítások és hamisítások eladdig szinte áttörhetetlennek látszott tömkelegéből, s valóban élő és ható történelemmé tenni. A jelen kötet a dereka annak a hatalmas, három kötetre tervezett tudományos vállalkozásnak, amelynek célja : megmutatni a kapitalizmusba lassan áthajló magyar feudalizmus igazi arcát, dokumentált tények ezreinek erejével távolítva el róla a történeti, a politikai és a szépirodalomban egészen 1944-ig túlnyomóan érvényesült romantikus és »szellemtörténeti« kendőzést — megmutatni, hogy 49-es katasztrófánk belső (tehát nem a külpolitikai vonalra tartozó) okai közül a legsúlyosabb a nagybirtokos főnemességnek kezdettől fogva gonoszul elszánt ellenforradalmi tevékenysége volt, nem pedig a forradalom ós a szabadságharc vezetői által elkövetett, többé-kevésbbé súlyos hibák. Ezeket a hibákat — amelyeket új történettudományunk is lát és elismer, sőt egy részükre elsőül mutatott rá helyes megvilágításban — a 49, 67, majd 1920 utáni feudális-polgári -klerikális-ellenforradalmi, végül egész vagy félfasiszta szellemű történetírás természetesen a maga szája íze szerint nagyon is kihangsúlyozta, eltúlozta, a valódiak mellé és tetejükbe álhibákat is koholva, csak azért, hogy a nemzeti ügy elárulására valóságos bűnszövetkezetet alkotott arisztokráciának, a vele egy húron pendülő magasklérusnak és a lényegileg azonos osztályérdek alapján egyre jobban hozzásimuló középbirtokos nemesség legvagyonosabb részének kártevő magatartása fölött annál mélyebb hallgatással lehessen elsiklania. A valóság most, az itt összegyűjtött, a III. kötetben folytatódó, az I. kötetben pedig — amelyet természetesen éppoly feszült érdeklődéssel várunk, mint a harmadikat — a szerkesztő bevezető tanulmányával kommentálandó ós kiértékelendő dokumentum-anyagból derül ki és fog kiderülni : a nagybirtokos arisztokrácia szabadságharcunk győzelme esetén már 1849-ben százszázalékosan rászolgált volna legalább is arra a sorsra, amelynek 1945 óta részese lett ; csak arra a száz esztendős türelmi időre nem szolgált rá, amely még 1849 után is jutott neki. A kötet anyaggyűjtése — a célnak ez esetben leginkább megfelelő időrendi egymásutánban — forradalmunk és szabadságharcunk első 12 hónapjat öleli fel, addig az időpontig, ameddig Windischgrätz hadműveleteinek sikere s ezzel az ellenforradalom győzelme Bécs szemében biztosítottnak látszott, s Kossuth remek szervezőmunkájának eredménye : a fiatal honvédsereg nagyszerű ütőképessége még nem bontakozhatott ki teljes erejében. Ez anyaggyűjtésnek történettudományi értékéről, a fentebb tett általános megállapítások után, külön is hangsúlyoznunk kell azt, hogy forradalmunk és szabadságharcunk történetére nézve legelőször itt történik meg olyan kutatóaknák