Századok – 1953

Szemlék - Elekes Lajos: Hunyadi (Ism.: Karácsonyi Béla) 142

144 SZEM LE Elekes Lajos részletesen ismerteti Hunyadi katonai és politikai pályafutását, famíliájának és seregének fokozatos kiépítését, viszonyát a közép- és kisnemességhez, a polgársághoz, bányamunkássághoz, jobbágysághoz, valamint ellenfeleihez, a bárókhoz. Ezután kerül sor Hunyadi nagy törökellenes harcainak tárgyalására : eleven képet fest Iszhák szendrői bég legyőzéséről, majd a Mezid bégen aratott diadalról (1442), amely fordulatot jelentett a török háborúk történetében : lezárta a sorozatos vereségek, a defenzíva szakaszát és megnyitotta a török kiszorítását célzó támadó vállalkozások lehetőségét, — ugyanakkor megtörtént a nagy fordulat a népi tömegeknek, a parasztságnak a honvédelembe való bekapcsolása területén is. A szerző kitűnően ábrázolja az elhatározó kezdeményezés megszületésének történelmi körülményeit ; nem idealizálja Hunyadit, megmutatja nemesi kötöttségét. Rávilágít arra a tényre, hogy a végső veszély elhatározó, sürgető percei, a marosszentimrei vereség, az égő falvak, városok szívetszorongató látványa, az elhurcolt férfiak, nők, gyermekek tragikus sorsának végiggondolása kellett ahhoz a felismeréshez, hogy a mindennél jobban szeretett haza fogalmába a nép is beletartozhat. Az ábrázolásnak ez a realitása mitsem von le Hunyadi nagyságából, — ellenkezőleg, kiemeli az uralkodóosztályban ritka hazafiságát, a történelmi szükségszerűség ' felismerésében, vállalásában ós véghezvitelében megnyilvánuló egyéni kiválóságát. Néhány esztendővel az erdélyi parasztfelkelés vérbefojtása után fegyvert adni a jobbágyok kezébe, — nem volt mindennapi lépés : erre az uralkodóosztálynak csak olyan tagja szánhatta el magát, akit az önző osztályérdek nem tett vakká és így egységben tudta látni önmaga, osztálya és hazája érdekeit. Az önvédelem, a haza védelme, ezen keresztül a nemzeti fejlődés elemeinek, lehetőségének védelme hozta közös táborba a hadvezért és politikust, valamint a népi tömegeket. Itt azonban Elekes kissé túllőtt a célon Hunyadi értékelésével kapcsolatban, amikor azok közé a történeti egyéniségek közé sorolja, akik »átlépték osztályuk korlátait«. A marosszentimrei vereség után meghirdetett népfelkelésről ezt olvassuk : »Hunyadinak ez a tette annyit jelent, hogy a török elleni harc sikere érdekében felülemelkedett osztálya politikájának szempontjain : hazaszeretete ezen a ponton legyőzte osztálykorlátait« ; (151. 1.) »így jut el ahhoz, hogy feudális nagybirtokos létére osztálya szűk osztálypolitikája korlátait átlépve, élére áll a török ellen, hazájukért fegyverre kelt népfelkelők hadának« (482. 1.). Ugyanitt lejjebb viszont : »Hunyadi a nagybirtokos, a feudális állam erősítője, nem volt, nem lehetett népvezér«. A két megállapítás közt meglehetős ellentmondás van s ez olyan elvi tisztázatlanságot takar, amely történetírásunkban pontosan ugyanebben a vonatkozásban újra meg újra felbukkan (pl. Rákóczi alakjával, vagy régebben az abszolút monarchiával kapcsolatban). Lényegében azt akarja Elekes elvtárs kifejezni, hogy Hunyadi olyasmit cselekszik, amikor a parasztság segítségét, igénybeveszi a török elleni harcban, amit az uralkodóosztály más tagjai általában nem tettek meg. Ezt egyszer az osztálypolitika szempontjain való felülemelkedésnek, másszor az osztálykorlátok legyőzésének, az osztálypolitika korlátai átlépésének nevezi. Ugyanakkor — helyesen — leszögezi, hogy Hunyadi nem parasztvezér. De mit nevezünk az »osztálykorlátok átlépésének«? Vájjon lehet-e akár csak egy kérdésben is úgy legyőzni az osztálykorlátokat, úgy felülemelkedni az osztálypolitikán, hogy a levegőben lebegünk, mintegy az osztályok felett, ahogyan egyesek régebben az abszolút monarchiát elképzelték? Nyilván nem. Vagy lehet-e úgy átlépni az osztálykorlátokat, hogy nem lépünk sehová ? Nyilván ez is lehetetlen. Az osztálykorlátokat átlépni csak akkor lehetséges, ha egy másik osztály álláspontjára helyezkedünk az osztály harcban. Ilyen értelemben beszélhetünk valóban arról, hogy Dózsa átlépte osztálykorlátait, de Hunyadi János esetében (és Rákóczi esetében) erről szó sincs. Himyadi zsoldosvezérből emelkedett nagybirtokossá, a zsoldosvezér pedig — mint említettük — félig feudális lovag, félig pénzember: ez maga is sokat megmagyaráz abból a tényből, hogy Hunyadi a feudális uralkodóosztály szempontjain messze túlmenő perspektívában, sokkal szélesebben értelmezte a haza fogalmát — mintegy a születőfélben levő nemzet kereteit anticipálva. Utalni kell Sztálin elvtárs megállapítására a keleteurópai fejlődéssel kapcsolatban, ahol a központosítás — a külső veszély siettető hatására — megelőzi a nemzettéválás folyamatát, illetve annak csupán kezdeti csírái vannak meg. Ugyanakkor, természetesen, a központosítás, anélkül, hogy elvesztené feudális osztályjellegét, tevékenyen hat a nemzeti fejlődésre, elősegíti azt. Ennek a dialektikus kölcsönhatásnak mintegy történelmi megszemélyesítője Hunyadi, — anélkül, hogy osztálykorlátait »átlépné«. A jobbágyokkal való összefogás újabb ragyogó győzelmet eredményez még ugyanazon esztendőben, 1442-ben Sehabeddin beglerbóg válogatott serege felett. Az igazságos küzdelemben kialakított belső egység megveti a külpolitikai látókör kiszélesítésének alapját, elvezet a szomszédnépekkel az egyenjogúság, a fegyverbarátság