Századok – 1952

Tanulmányok - Tarle; J. V.: Mihail Illarionovics Kutuzov; a hadvezér és diplomata - 778

798 J. V. TA RLE távolról sem mindig) a partizánosztagokkal együttműködve teljesítették a megbízatást. Egységes elgondolás és egységes akarat — a tábornagy akarata — irányította mind a reguláris csapatokat, mind a partizánegységeket. Kutuzov közvetlen segítőtársai és munkatársai, Konovnyicin, Dohturov, Miloradovics és mások később különös szeretettel emlékeztek meg Kutuzov parancsainak páratlan jellegzetességeiről : Kutuzov parancsai rendkívül világosak, rövidek és könnyen érthetők voltak. A parancsoknak ezek az értékes tulajdonságai azt eredményezték, hogy még a hadműveletekben résztvevő közkatonák is világosan megértették a fő stratégiai célt és a taktikai lépéseket, holott soha senki sem magyarázta meg azokat nekik részletesen. Ezek a vonások még közelebb hozták a hadsereg szervezetét »agyához«, azaz Kutuzovhoz és vezérkarához, és ezáltal még jobban megerősödött az orosz hadseregnek vezére iránti szeretete és bizalma, mert Oroszország megmentésének és diadalának megtestesülését látták benne. Kutuzovnak sokkal szélesebbkörű katonai képzettsége volt, mint I. Péternek, sőt Rumjancevnek és ebben a tekintetben talán csak Szuvorov múlta felül. De ugyanúgy, ahogy ezek az elődei és idősebb kortársai, stratégiáját és taktikáját ő is teljesen függetlenül építette fel attól, amit a nyugateurópai katonai szakíróknál olvashatott, mint például Frigyes emlékirataiban, vagy a Frigyes háborúiról írt művekben. Hogy a Clausewitz és iskolája szellemében nevelt német teoretikusok (pl. Hans Delbrück) nem értették meg és nem ismerik el Kutuzovot, az elsősorban onnan származik, hogy mesteri hadvezetése nem illik bele az egyik általuk felállított sémába sem. Az ő meggyőződésük szerint ugyanis csak kétfajta stratégia van, az egyik II. Frigyesé, a másik Nkpoleoné. A Frigyes-féle iskola azt tanítja, hogy egy nehéz háborúban a hadműveletek elhúzásának stratégiájával és az »elcsigázás« taktikájával lehet sikert elérni. A napoleoni stratégia és a hozzátartozó taktika lényege viszont abban áll, hogy villámszerű gyorsasággal döntő csapásokat mérjünk az ellenségre. De Kutuzov egyik csoportba sem skatulyázható be, vele kapcsolatban felborul ez a leegyszerűsítő osztályozás. Egyik alkalommal visszavonul — mint pl. 1805-ben a hosszú visszavonulás Olmützbe — és ezzel kivívja Marmont marsall jellemző csodálatát, aki azt mondta, hogy az a visszavonulás nemcsak hőstett volt, hanem »klasszikus« hadművelet is, máskor pedig — mint pl. Krasznijnál — négynapos ütközetet vív és ragyogó győzelmet arat. Az ebben a csatában alkalmazott szétmorzsoló csapásai nagyon hasonlítanak Napoleon Austerlitznél, Jenánál vagy Wagramnál alkalmazott csapásaira. Egyik alkalommal elsöprő győzelmet arat a törökök felett Ruszcsuknál, másszor hosszú hónapokon át tartó hadműveletekkel meríti ki a törököket. A végső siker lehet nála teljes vagy részleges, de vereséget nem ismer (az austerlitzi csata szerencsétlen kimenetele csak azért következhetett be, mert aznap és a megelőző napokban Kutuzov csak névlegesen volt főparancsnok). Kutuzov teljesen áz orosz stratégiai iskolához tartozik. Ugyanúgy, mint a XVIII. század három másik kiváló orosz hadvezére — I. Péter, Rumjancev és Szuvorov — Kutuzov sem állt legkevésbbé sem a nyugati katonai elméletek és a mintaképül beállított nyugati hadvezérek harcászati elméletének befolyása alatt, hanem tőlük teljesen függetlenül, természetének gazdag adottságaira támaszkodott. . I. Péternek igen kevés »tanulni valója« volt XII. Károlytól. Ha volt a svéd király hadvezetési »művészetével« homlokegyenest ellenkező stratégia, úgy az éppen I. Péteré volt.