Századok – 1952
Tanulmányok - Hatvany; E. Doris: A női- és gyermekmunka Magyarországon 1890–1914 között 209
228 HATVANYNIÍ E. DORIS a következőket olvashatjuk helyzetükről : »Új jelenség, hogy 20-22 órai napi munkaidő mellett havi 30-40 korona díjazással kenyérsütő asszonyokat is alkalmaznak. Ezen szerencsétlen nők sorsa megdöbbentő. Valóságos állati munkát végeznek és a legdurvább bánásmódban részesülnek. Heteken át nem távozhatnak a műhelyből. Megesik, hogy szombaton hajnali 4 órától vasárnap hajnal 5 óráig dolgoztatnak velük. A vasárnapi munkaszünetet tőlük is megtagadták. Hálóhelyük piszkos és szűk, a földön zsákokon alszanak, öltözékük tisztátlan, arcuk beesett, testük megtört, fejletlen.« Egy évvel később ismét jelentették, hogy a vidéki sütődékben, ahol a férfiak munkaideje 14-18 óra, a nőké gyakran 20.6 4 b) A gyermelc- és ifjúmunkások munkaviszonyai A gyermekmunka a kapitalizmusban ma is nélkülözhetetlen. Az ú. n. »fejlett« országokban, a sok gyermekvédő liga, az ipartörvények és az üdvhadsereg ellenére, a gyermekmunka továbbra is a tőkés gazdaság egyik alapvető tényezője. A gyarmati országokban a gyermekmunka az extraprofit egyik legfontosabb forrása. Hazánkban is, az első világháború előtti — és utáni — években a gyermekmunka fokozott kizsákmányolása segítette elő a magyar kapitalizmus világpiaci helyzetének megtartását. Ezért 1890 és 1914 között nemcsak, hogy nem csökkent a gyermekmunkások száma, hanem ellenkezőleg erősen megnövekedett. 1909-ben, azokban a gyárakban, amelyeket az iparfeliigyelők látogattak, még mindig 35 095 16 éven aluli gyermek dolgozott, a pénzügyminisztérium szakközegei által ellenőrzöttekben pedig 36 500. Ezeknek a gyermekmunkásoknak még az iparfelügyelők szerint is nem mindegyike haladta meg a törvény által előírt 12 évet. Csak »a szüleik mellett segédkeznek«, szólt a gyárosok ismételten felhozott kifogása. Ez a »segédkezés« valójában a legnehezebb munkából állott, melyet hosszú munkanapon keresztül kellett végezni. A gyufagyárakban dolgozó nagyszámú gyermekmunkásról is azt állították, hogy csak szüleiknek segítenek. Ezek az apróságok zsenge kortól kezdve szívták magukba a sárga- vagy fehérfoszfor mérges gőzét. A foszfor -nekrózis élő halálának e fiatal áldozatai még a burzsoázia egy részére is olyan mély hatással voltak, hogy támogatta a munkások követelését, a fehér- és sárgafoszfor gyufa gyártása eltiltásának törvénybeiktatására. A gyufagyárak viszonylatában az ipari betegségeket tanulmányozó dr. Friedrich Vilmos kirívó hanyagságot jelentett levelében : »Az iparíelügyelők esztendőszámra nem járnak az egészségre oly ártalmas gyufagyárakba s amennyiben el is néznek hébe-hóba, szemet húnynak a gyárosok visszaélései előtt. Nem látják meg, hogy a legelemibb védőkészülékek hiányoznak ; hogy az étkezésre és mosdásra nincs külön helyiség, vagy ha van is, az egészségtan követelményeinek abszolúte nem tesz eleget ; hogy 14 évesnél fiatalabb gyermeket foglalkoztatnak fehérfoszfor-megmunkálásnál ; hogy kifejlett foszfornekrózisban szenvedő munkások, betegségük ellenére, rendszeresen dolgoznak.« Az egyik megvizsgált gyárról azt írja a szerző, hogy : »Az emberi érzést megdöbbentő, valóságos elrettentő állapotok uralkodnak az egyes helyiségekben ; ezen az egészségre olyan ártalmas üzemnél az óvintézkedéseket és a legelemibb rend- » szabályokat nemcsak hogy figyelmen kívül hagyták, hanem egyenesen lábbal 64 Szakszervezeti Értesítő, 1911 febr. és 1912 jan.
