Századok – 1951
TANULMÁNYOK - Moravcsik Gyula: Bölcs Leó taktikája mint magyar történeti forrás 334
346 moravc61k gyula-vezetéklovaik a csatasor mögött a közelben vannak, s úgyszintén a málha is (55. §) a rendek mélységét nem egyformán alakítják (56. az - arcvonalat egyenletessé és tömörré teszik (56. §) hátrányos nekik ... a hadirendben álló gyalogos alakulat... a lapályos és puszta vidék... az éjjeli támadások (61-64. §) vezetéklovaikat és a málhát nem sokkal a csatasor mögé helyezi (256. 1) a csatasor mélységét nem meghatározott mérték szerint alakítja (256. 1.) arra törekszik, hogy a csatasor arcvonala esvenlstes és tömörített legven (256. 1.) kedvüket szegi... a gondosan hadirendbe állított gyalogos alakulat, a lapályos és letarolt vidék ... a váratlan éjjeli támadások (257—258. 1.) Az itt felsorolt ismétlődések egy része a „szőke" népekre vonatkozó leírásban is felbukkan, jeléül annak, hogy a szerző szemléletének adva voltak a szempontjai és hogy kifejezési formáit kialakult és szinte megkövesedett frazeológiából merítette. A szlávokról és antákról szóló leírásban is megtaláljuk az említett pontokat, vagyis a tárgyalás szempontjait és az ebből adódó szerkezetet, de azonkívül, hogy azt mondja róluk, hogy ezek is „szabadok" és „férfiakban gazdagok", hogy „könnyen elviselik a forróságot és a fagyot" és hogy „minden tekintetben megbízhatatlanok" (272. és 276. 1.), továbbá, hogy egyes műkifejezések természetszerűleg ismétlődnek ebben a fejezetben is, jellemzésükben nincs semmi, ami akár tárgyilag, akár formailag egyeznék a többi népekre vonatkozó tudósításokkal. Nyilvánvaló tehát, hogy a szerző az első három népcsoportnál sokkal nagyobb figyelmet szentelt a szlávoknak és az antáknak. Ez utóbbiak iránt tanúsított különös érdeklődése kitűnik abból is, hogy a rájuk vonatkozó 5. rész terjedelme ugyanannyi, mint a három első csoporté (2., 3., 4.) együttvéve. Míg az első három csoportba tartozó népekről közhelyekkel tarkított és a hagyományos sémához ragaszkodó leírást ad, addig a szlávok és anták életmódjáról és harcmodoráról beható s finom egyéni jellemzést kapunk, miközben a szerző pontosan megjelöli a terepet is, amelyen az ellenük való harcok folynak (a Dunától északra) és olvan aprólékos részietekre is kiterjeszkedik, mint amilyen pl. az, hogy a szlávok veszély esetében a víz alá merülnek és ott rejtőzve nádszálon keresztül lélegzenek (274—275. 1.). A Maurikios-féle taktika szerzője a XI. fejezet végén (289. 1.) arra,hivatkozik, hogy am.it leírt, az egyrészt saját tapasztalatain, másrészt a régiek köz^ése'n alapszik. Nyilvánvaló, hogy közvetlen tapasztalatok eredménye az a leírás, melyet a szlávokról és antákról ad. s minden jel arra vall, hogv az. amit a szkítákról, azaz az avarokról, a türkökről és más „hűn" népekről közöl, már égy korábban kialakult kép vonásait egyesíti. Ezek jellemzésében ugyanis egész sereg olyan részletre bukkanunk, amelyek más forrásokból is ismeretesek s amelyek a szkítákra és más hasonló életmódot folytató népekre vonatkozólag az antik és bizánci néprajzi irodalomban szinte közhelyekké váltak. Anélkül, hogy teljességre törekednénk, íme néhány példa a korábbi vagy egykorú bizánci forrásokból. Megbízhatatlanság: a húnokról Ammianus Marcellinus XXXI. 2, 11, az avarokról Theophylaktos Simokkattes I. 3, 2; — kapzsiság: a húnokról Ammianus Marcellinus XXXI. 2, 11, az utigurokról Agathias V. 25. az avarokról Theophylaktos Simokattes I. 3. 2; — a lóhoz kötöttség: a húnokról Ammianus Marcellinus XXXI. 2, 6, Zosimos IV. 20, 4; — a színleges megfutamodás, melyet már Platón jellemzőnek tart a szkítákra (Laches 191 А—В) s amelyet a parthusok (Dio Casskis XL. 15.) és az alánok is (Arrianos, Scheffer id. kiad. 78. 1.) alkalmaztak: a fehér húnokról Prokopios BP. I. 3, 11; — a lóhátról (visszafelé) való nyilazás, amit Herodotos a szkítákkal (ÍV. 46.) s Dio Cassius a parthusckkal (XL. 15.) kapcsolatban kiemel: az utigurokról Agathias V. 19; — az ékalakban va'ó harcolás: a húnokról Ammianus Marcellinus XXXI. 2, 8. E hadászati nép-