Századok – 1951

SZEMLE - Norden; A.: A német monopolkapitalizmus (ism. Incze Miklós) 279

szemle 281 12 even át nemzetközi zűrzavart és viszályokat idézett elő: Németország 10,8 milliárd márkát fizetett készpénzben és kb. 20 milliárd márkát anyagi javakban. Megközelítőleg ugyanennyi áramlott külföldi kölcsönök formájában Németországba, úgyhogy a jóvátételek és külföldi kölcsönök összege kb. egyensúlyban volt. Persze a jóvátételi fizetéseket a nagytőke a ,belső' kizsákmányoláshoz csapott túlmunkaként préselte ki a német dolgozókból". (75—76. 1.) 1932 végén elismerték Németország katonai egyenjogúságát. A német imperializmus „a versaillesi terhek helyébe saját háborús előkészületeinek sokkal súlyosabb terhét akarta a német nép nyakába akasztani, hogy azután egy még súlyosabb Versaillest kényszerítsen egész Európára". (76. 1.) A német finánctőkések nyilt diktatúrát akartak, hogy felszámolhassák a munkásosztály politikai szervezeteit és, hogy külpolitikailag megvalósíthassák a német finánctőkét a világpiacon úrrá tenni szándékozó hódító terveket. Norden végigelemzi azt a folyamatot, amelyen keresztül a nehézipar urainak támogatásával Hitler hatalomra jutott. Kimutatja, hogy a fasiszta tábor koncentrációja a német kapitalizmus koncén rációjával párhuzamosan folyt. Hitler pártja, amely 1923-ban Hitler müncheni puccsa idején csak egyik frakció volt a fasiszta frakciók között és az 1928-ias választásokon még viszonylag kevés szavazatot kapott, 1930 szeptemberében megnyolcszorozta szavazatai számát. Ez alatt a két év alatt az infláció rengeteg középosztálybeli egzisztenciát tett tönkre és a fasiszta agitáció mesterien értette, hogy hogyan varrja a versaillesi szerződés nyakába a német finánctőke bűneit. Ugyanazok a monopoltőkés családok, amelyek a századforduló körül megalapították a német imperializmust szolgáló nacionalista-soviniszta szervezeteket, most a nácipártba helyezték bizalmukat, óriási összegekkel támogatták, és hatalomra segítették. Hitler és a monopoltőkések közötti titkos együttműködés 1931 októberében nyilt szövetséggé vált. Ezzel a szövetséggel kezdődött az az általános támadás, amely a nyilt fasiszta diktatúrához vezetett. Hitler pártjának programmja — a nehézipar teljes támogatásának ellenértékeképpen — 1932-ben megjelent 7. kiadásában kijelenti: „A nemzeti szocializmus semmiesetre sem fog elfordulni még a legnagyobb ipari üzemektől sem, amíg magánkézben mariadnak. (Itt elsősorban Kruppra, Mannesmannra, Thyssenre stb. gondolunk.)" 1932 elején zártkörű gyáriparos konferenciát tartottak Düsseldorfban, ahol Hitler — miután Thyssen egy válogatott társaságnak bemutatta — előterjesztette a nácipárt hódító progrummját. Azt követelte, hogy politikai diktatúrával tegyék teljessé a monopoltőkések gazdasági diktatúráját. Miután kijelentette, hogy a marxizmust gyökerestől ki fogják irtani Németországban, valamennyi nem fehérbőrű nép rabszolgasorba taszítását követelte, „A fehér faj csak akkor tarthatja meg vezetőszerepét, ha fennmarad a világon az életsz'nvonalak különbözősége." (88. 1.) Támadta a Szovjetuniót, „a legerősebb gazdasági konkurrenst, amelynek puszta léte veszélyezteti a hatalmasan kifejlődött ipari Vállalatok foglalkoztatottságát". (88. 1.) Akkor mondotta ezt, mikor — a gazdasági válság idején — szovjet megrendelésekből éltek egész német iparágak. Miután Hitler összeszűrte a levet a vezető monopoltőkés klikkel — elsősorban az acéltröszt diktátoraival — a vita már csak arról folyt, hogy a fasiszták mekkora részt kapjanak a hatalomból. Ezek a viták fejeződtek ki Hitler jelölésében Hindenburg ellen az 1932-es elnökválasztásoknál. A katolikus centrum, a demokraták és a szociáldemokraták Hindenburgot állították Hitlerrel szembe, aki a nyilt fasiszta diktatúra szálláscsinálója és ugyanannak a pángermán népellenes sovinizmusnak a megtestesítője volt, mint Hitler. Hindenburg Papent nevezte ki kancellárrá, aki megalakította a „grófok és bárók kormányát". A weimari pártok tagjaiból álló porosz kormány ellenállás nélkül átadta ennek a kormánynak az ügyek vezetését ugyanakkor, amikor a tömegek követelték az ellenakciót, az általános sztrájkot. A nácik elérték pályafutásuk csúcspontját: 13,7 millió szavazatot, a szavazatok 37%-át kapták. A Kommunista Párt vezette proletariátus azonban leleplezte a Hitler-fasisztákat és sikerrel vette fel az utcán a harcot a náci terror ellen. A november 6-i választásokon a náci párt kétmillió szavazatot vesztett, míg a kommunisták 6 millió szavazatot kaptak. Tömeges kilépések voltak a Hitler-pártból. Norden a nácipárt vezetőinek nyilatkozataiból és írásaiból bebizonyítja, hogy Hitler pártja ekkor a szétbomlás állapotában volt. A szétbomló és a saját vereségét elkönyvelő párt vezére 1933. január 30-án mégis diktátor lett. Ez az ellentmondás azzal magyarázható meg, hogy a német finánctőke számára a nácipárt felbomlása nagy veszteség lett volna. Ez a párt volt a legmegfelelőbb eszköz a német finánctőkésék céljainak keresztülvitelére. „Itt nem a német imperializmus egyik rohamcsapatáról volt szó, hanem a nagy tömegpártról, amelyet azért szervezett, hogy a céljait gyorsan és végérvényesen elérje. Hla ez a párt eltűnik a süllyesztőben, vagy ha csak döntően