Századok – 1951

KÖZLEMÉNYEK - Kossuth Lajos születésének 150. évfordulója felé. Andics Erzsébet és Révész Imre beszéde a Magyar Történelmi Társulat 1951. július 30-i igazgatóválasztmányi ülésén 190

KOSSUTH LAJOS SZÜLETÉSÉNEK 150. ÉVFORDULÓJA FELÉ 193 zése — igen, hogy mindez az óriási fordulat úgy jött létre, ahogy létrejött! Néni egy polgárháborúnak egyébként jogos és elkerülhetetlen bosszúálló szellemében, hanem annak az emberi nagylelkűségnek, annak a dolgozói szolidaritásnak, a -másik — akármily kicsiny — nemzet függetlensége és legjobb hagyományai ama megbecsülésének szellemében, amelyre csak az erővel párosult igazság és az igazságtól átnemesült erő képes, és amelyre a világtörténelemben legelőször — nemcsak mivelünk magyarokkal szemben, de mivelünk szemben különösképpen — a szocializmus és a béke világerődje, a nagy Szovjetunió, és annak lángeszű vezére adott példát. Debrecennek és a Tiszántúlnak dicsőséges felszabadítását majdnem pontosan egy félesztendővel előzte meg a Kossuth Lajos halálának félszázados fordulója. A város az akkori nyomott és szűk lehetőségek, beteg és balsejtelmes lelkiállapotok közt is igyekezett volna az évfordulót valamelyest méltóképpen megünnepelni. A szép koratavaszi időben a Nagytemplom előtti téren már elkészült a helye a szabadtéri ünnepségnek, amikor — valószínűleg nem véletlenül — az évforduló előestéjén megnyílt a legfeketébb gyalázat örvénye: Hitler csapatai megszállták Magyarországot. A begyulladt politikai és közigazgatási hatóságok — lehet, hogy a katonai parancsot meg sem várva — eszük nélkül tiltottak le mindenféle Kossuth-ünneplést, sőt nagyon jellemzőleg még azzal a bölcs tanáccsal is kísérleteztek, hogy a Nagytemplomban tervezett ünnepélyes istentiszteletet is jobb volna az utolsó percben lefújni. Ez a legszörnyűbb szégyen mégsem következett be, az istentisztelet Kossuth emlékére a Nagytemplomban az előre megállapított időben és módon, hatalmas közönség előtt megtartatott — de ez már csak annyit ért, mint egy utolsó kilobbanó méosfény a gyalázat viharos éjtszakájában... Félév múlva bekövetkezett felszabadulásunk és ahhoz hat hétre már az ideiglenes magyar nemzetgyűlés megnyitására készülhettünk. A nemzetgyűlés színhelye azonos volt az 1849-es országgyűlés képviselőházáéval: a Kollégium oratóriuma. A nagy nemzeti átalakulás bevezető fázisaiban óriási felelősséggel fáradozó magyar politikusoknak meg az őket határtalan megértéssel támogató, a legelső peretői kezdve nem győztes hódítókként, hanem szabadító és segítő testvérekként viselkedő szovjet katonai hatóságoknak egyetértő akaratuk volt, hogy az egész nemzetgyűlés a kossuthi gondolat és hagyományok égisze alatt folyjék le, s ez még az ünnepies külsőségekben is méltóképpen kifejezésre jusson. Ezért óhajtották, hogy az oratórium katedrája, Kossuth egykori szónoki emelvénye fölött, a nemzetgyűlés egész tartama alatt ott függjön a Kossuth életnagyságú arcképe. Siettünk eleget tennii az óhajtásnak és a Kollégiumban egyedül kéznél levő életnagyságú portrét, amely a már öreg tunini remetét ábrázolja, megfelelő dekorációval elhelyeztük a kijelölt helyen. De amikor a magyar politikusok és magasrangú szovjettisztek eljöttek felülvizsgálni, hogy a teremben mindenek ékesen és jó renddel várják-e a nemzetgyűlés másnap felgyülekező tagjait: egyhangúlag tiltakoztak az ellen, hogy ezt a történelmi feladatra fölsereglő gyülekezetet az öreg Kossuth, a sír felé közelgő fáradt, magános, megértetlen száműzött képe köszöntse. „Azonnal le kell venni és a föld alól is elő kell keríteni egy, a 48/49-es Kossuthot ábrázoló festményt — hiszen mi nem a temetésére, hanem a feltámadására gyűlünk most össze Kossuthnak, nem a hiába üzengető letört szabadsághős igéire vagyunk kíváncsiak, hanem a diadalmas nemzetépítő forradalmárt akarjuk látni és hallani." Szégyenkező — bár boldogan szégyenkező — zavarunkban nem tudtuk egy darabig, mitévők legyünk, de végre kiderült, hogy a leégett városháza romfalai között épen maradt meg egy gyönyörű fiatal Kossuthportré. Azt hozattuk át s velle együtt a II. ^Rákóczi Ferencét is — kettejük ölelkező géniuszának fénye világított rá a nemzetgyűlés követei előtt ama nevezetes két decemberi délutánon és estén az új magyar jövendőnek akkor még ködbevesző ösvényeire. 13*