Századok – 1950
Szemle - Székely–Geréb: A magyar parasztháborúk irodalma 1437–1514. (ism. Karácsonyi Béla) 415
42 (i SZEMLE mértékben jelenti történelmünk kiemelkedő korszakát.3 Ugyanakkor ezen a téren észlelhetők bizonyos hiányosságok Székeiy György előadásában. Mindenek előtt az, hogy a románok és székelyek feudalizálódásának folyamatát nem egyértelműen ábrázolja és — különösen a román fejlődést — a valóságosnál lassabbnak tünteti fel. A juhok után szedett királyi adó, az ötvened továbbéléséből azt a következtetést vonja le, hogy a románság ekkor is „állattenyésztő társadalom volt"4 : ez a megállapítás a polgári történetírás elfogult nézeteinek elővigyázatlan átvételéből fakad. (Per analogiam felhozhatjuk, hogy a székelyek esetében még hosszú idő után is kísérleteztek az ökör-adó behajtásával, amikor pedig a székelység termelőerőinek fejlettségi fokát már régen nem az állattenyésztés kizárólagossága, vagy túlsúlya határozta meg). Megemlíthető még a románok feudalizálódásával kapcsolatban, hogy nem domborodik ki eléggé élesen a kenézség szerepe: egyszer (pl. 1427-ben) maguk a kenézek biztatják ellenállásra a románokat,5 másszor a magyar uralkodóosztállyal szövetkeznek a román parasztok ellen. Itt rá kell mutatni arra, hogy a földesúrrá emelkedni akaró kenézségnek nemcsak a jobbágysorba süllyesztett románok ellenállásával kellett megküzdenie, hanem a királyi kizsákmányolással s a magyar földesurakkal szemben is ki kellett vívnia a saját kizsákmányoló szerepe önállósulásának legalizálását. Hasonlóképpen a székelyek feudalizálódásával kapcsolatban is: a kápolnai uniónál erősebben ki kell hangsúlyozni, hogy a magyar földesurak és szász patríciusok mellett a harmadik szerződő fél a kiemelkedő székely uralkodóosztály volt (nem pedig egyszerűen а székelyek és szászok)." A Székely Oklevéltár szövege szerint a szász és székely vezetők is arra kötelezték magukat, hogy egymás szökött jobbárait kölcsönösen kiadják. Az 1437-es részben van néhány túlságosan rövid s éppen ezért pontatlan, nem elég világosan megfogalmazott részlet. Mindenekelőtt nincs íelo'dva az az ellentmondás, hogy Zsigmond, aki Magyarországon — bizonyos periódusokban — eléggé éles egyházellenes politikát folytat, miért támogatja mégis, mint feudális uralkodó, a magyarországi inkvizíciót s miért áll a husziták ellen vezetett irtó-hadjáratok élére. Ugyancsak Zsigmond a „jó király" dicsfényében tündöklik, amikor az „ellenkező gyakorlattal" szemben megpróbálja biztosítani az erdélyi jobbágyság szabadköltözési jogát.7 Igen bőséges és részletes a délvidéki és erdélyi eretnek-mozgalmak és az ellenük folytatott inkvizíciós irtóhadjárat leírása. Székely György rámutat arra, hogy a jobbágyság helyzete az egész országban romlott s a parasztság ellenállása országszerte megnövekedett. A Felvidéken azonban az 1430 körüli mozgalmakat, amelyek a cseh husziták közvetlen segítségére támaszkodtak, elszigetelték s leverték. A Délvidéken Marchiai Jakab fegyveres inkvizitor-hordái fojtották vérbe a parasztság mozgalmait s így az országos mozgalom csak Erdélyben jutott el a szervezett parasztfelkelés kirobbanásáig. Alapvetően téves tehát Szabó Istvánnak az az okfejtése, mellyel az 1437. évi erdélyi parasztfelkelést elszakítja a huszita ideológiától s helyi, speciális erdélyi jelenségnek tünteti fel, mely „nem is a hanyatló, hanem az emelkedő jobbágyságban robbant ki akkor, amikor a kiteljesedő jobbágyszabadságot az ország egyik részében váratlanul bántalmak érték.8 — A Délvidékkel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a parasztság 3 Ennek kiemelése különösen fontos azért, mert még a felszabadulás után megjelent munkákban is találkozunk helyenként olyan nézetekkel, hogy „az 1437. évi parasztfelkelés elsősorban és legnagyobb részben a magyar parasztság megmozdulása volt... s csupán azok a románok kapcsolódtak be mozgalmukba, akiket a forrongó magyar jobbágyok akkor még elsősorban magyar jellegű településterületükön magukkal sodortak" (Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Bp. 1948. 50. 1.). 4 8. 1. 5 14. 1. 0 25. 1. — Székely György rámutat ugyan később arra, hogy „az uniót a 7. székely szék vezetősége kötötte", ki keil azonban emelni, hogy nem az egész székelység, hanem a saját nevében, illetve érdekében. Ezen a tényen az sem változtat, hogy később sikerült a székely dolgozók egyrészét is harcba vinni a felkelt parasztság ellen. 7 8. 1. — Hasonlóképpen a megfogalmazás tömörsége vezetheti félre az olvasót az ilyenfajta megállapításnál: „E mellett az urak a földközösségi legelőket, réteket, halászó vizeket, erdőket egyre korlátozták, egyenesen elkobozták, használatukat pénzfizetéshez kötötték'' (17. 1.). Itt az olvasó esetleg nagyarányú allodizálásra gondolhat, holott „elkobzás" alatt nyilván — az esetek túlnyomó részében — a használatnak pénzfizetéshez való kötése értendő. 8 Szabó I. 1. m. 48. 1. (Kiemelés tőlem.)
