Századok – 1950
Tanulmányok - Szabó István: A hajdúk 1514-ben. 178
А НАЛГОК 1514-BEN 19t tói a várostól -nyugati irányban 40—45 km.-re is elnyúlt s e távoli földeken állatokat legeltettek.52 A szegediek már a 13. században pusztabirtokot szereztek, majd a d>una-tiszaközi kun pusztákat is legeltették s ezek legeltetéséhez Mátyás király ismételten is biztosította jogukat a kunokkal egyenlően.5® Kecskemétnek a 16. század derekán már hat pusztája volt, melyeken korábban falvak álltak.6 4 Nagykőrösnek a 15. század derekán 50 000 holdra rúgott a határa, s szántás-vetés csak a falu határának belső övezetén folyt.55 A pusztákat szerző és kitáguló mezővárosok felsorolását folytatni lehetne. Az eredményt meg tudjuk állapítani: az alföldi mezővárosok határai már a középkor utolsó századaiban hatalmasul kiterjeszkedte, e mezővárosok következetesen megszerezték a szomszédságukban pusztán maradt falvak földeit s a széles földeken elsősorban legeltető állattenyésztést folytattak. Nem igen tévedhetünk, ha arra következtetünk, hogy a nyugatra indított nagy marhanyájakat elsősorban az alföldi mezővárosok legelőin nevelték fel. Az alföldi városok paraszt-polgári közösségeiben nábobszerű marhatartó gazdák éltek. Szinte alig hihetünk Oláh Miklós közlésének arról, hogy személyes ismerőse, Biró Gáspár debreceni — vagy talán nádudvari — gazda, mindenképpen jobbágysorban levő ember bármikor képes volt 10000 drb. szarvasmarhát, mint tulajdon jószágát felmutatni.56 Ezekben a paraszt-polgári közösségekben fejlődött ki a inarhakereskedéssel foglalkozó tőzsérréteg; ők voltak elsősorban a marhahajtók foglalkoztatói. Kisebb mezővárosokban és jobbágyfalvakban is dívott nagyban a marhattenyésztés és marhakereskedés.5 7 Nyilvánvaló, hogy a nemesi földbirtokosok gazdaságaiban éppen úgy találhatunk a középkor végén szarvasmarhát, miként a jobbágyok és mezővárosi paraszt-polgárok földjein ménesbeli lovakat. Errenézve vannak adatok bőven. Mégis megállapíthatónak látszik, hogy míg a nemesi birtok gazdaságára elsősorban a lótenyésztés, addig a mezővárosi és falusi jobbágyságra a marhatenyésztés nyomta rá bélyegét. A ménesek elsősorban a nemesi földeken jártak, a marhanyájakat elsősorban a mezővárosok és falviak lakói legeltették. Erre mutat egyébként az említett 1514. évi hajdútörvény egyik nem éppen világos rendelkezése is: barmok őrzése céljából a jövőben nem szabad sem parasztoknak, sem szabad vagy más királyi városoknak „szállás"-t tartani mások földjén (?), hogy ilyen módon я hajdúk gonoszsága végetér jen. Arra kell gondolnunk, hogy a jobbágyok és polgárok legeltettek nemesi földeken is s pásztoraik különös előszeretettel talán éppen ilyen helyeken húzódtak meg szállásaikkal.58 52 Zoltai Lajos i. m. 100—101. 1. 53 Reizner János: Szeged története IV. k. 3, 17, 63, 67, 72. 1. 51 Hornyik János: Kecskemét város gazdasági fejlődésének története (Kecskemét, 1927) 11—12. 1. a határa s szántás-vetés csak a falu határának belső övezetén folyt.55 00 Márkus István: Kertek és tanvák Nagykőrösön a XVII—-XVIII. században (Kecskemét, 1943) 30, 36. L 6e Oláh Miklós i. m. 30. 1.; Zoltai Lajos i. m. 172. 1. " Jellemző, hogy a szabolcsmegyei Pap községben 1452-ben 32 jobbágynak együttvéve 28 lova és 56 marhája, Veresmarton 20 jobbágynak 40 ökre és ezeken kívül „teheneik", Szentgyörgyön 25 jobbágynak 19 lova, 36 ökre és ezen kívül „teheneik" voltak. Zichy-oklevéltár IX. 339—341. 1. — A jobbágyok marhakereskedésére: Kiss Lőrinc és Domonkos battonyai (Zaránd m.) jobbágyok az 1510-es években 300 frt. értékű ökröt „questus causa" hajtottak Pestre, de útközben volt földesuruk, a parasztfelkelésben utóbb megölt Ravaszdy Péter, akit évekkel előbb a terragium lefizetése után elhagytak, megtámadta őket, barmaikat elvette s őket magukat fogságba vitte. Orsz. Ltár. Dl. 37986. 58 1514: 61. t. c. A törvény megengedi, hogy nemesek, polgárok és parasztok saját földjeiken feleséges és tisztességes pásztorokat tartsanak, de ha pásztoraik nem ilyenek, el kell marháikat hajtani, a mások földjére rakott szállásokat pedig szét kell hányni.
