Századok – 1950
Tanulmányok - Kardos Tibor: A huszita mozgalmak és Hunyadi Mátyás szerepe a magyar nemzeti egyház kialakításában. 121
HUNYADI MÁTYÁS NEMZETI EGYHÁZA i 23 A nemesi-polgári szárny (kelyhesek) elárulta a parasztokat (orfaniták-táboriták), így következett be a lipani katasztrófa. Azonban a cseh társadalom említett sajátságos rétegződésének következménye, hogy a huszita felkelés egyetemesen németellenessé vált és már ezáltal is bizonyos nemzeti jelleget kapott. Ez azonban a huszita felkelés nemzeti jellegzetességének osupán egyik, méghozzá negatív oka. A másik, mélyebben fekvő és pozitív ok az elnyomott jobbágyságnak és a feltörő cseh polgárságnak az a törekvése, hogy a nemzetközi jellegű feudalizmus osztályuralma helyébe társadalmilag tágabb, országos összefogást állítson, amelyben minden cseh érvényesül. A renaissance korán polgárságában mindenütt, Itáliában és Franciaországban éppenúgy, mint Németországban, érezhető ez a nemzeti egyesülésre való törekvés: a bels£ piac kiterjesztése, a nemesi partikuláris vámok eltörlése, a rablólovagoktól való szabadulás, a feudális zűrzavar helyett a közjón, közbiztonságon alapuló központosított állam. így volt ez Csehországban is! De még erőteljesebben nemzeti jellegűvé lett a cseh parasztok felkelése, mert fő-céljának nem valami kompromisszumot tekintett a hatalom megszoíult uraival, hanem a nemzetközi egyházi és világi feudalizus teljes lerombolását, melyeknek helyébe nemzeti egyházat, nemzeti rítust és a nemzeti nyelv által öszefogott, teljes egyenlőségen alapuló harci közösséget tetl. A nemzeti rítus és nemzeti egyház tekintetében polgárság, huszita nemesség és parasztság között az eltérések ellenére is megvolt a szükséges akcióközösség. Husz János megégettetése Konstanzban az idegen pápa által, a? idegen kardinálisok és kiküldöttek tomboló gyűlölete közepette a császár hitszegő segítségével az egész cseh népet felháborította, mely az ítéletet az egész nemzeten ejtett hallatlan sérelemnek fogta fel. Ugyanígy közös, nemzeti jelkép volt a kehely is, mintegy minimális programm. A különféle huszita csoportok (kelyhesek, orfaniták és táboriták) az istentisztelet rítusa tekintetében mérsékeltebb vagy radikálisabb álláspontot foglaltak el különféle társadalmi helyzetüknek megfelelően, de egyek voltak abban, hogy a római egyháznak nemzetek feletti egységes rítusát megbontották és valamennyien a kétszínalatti áldozást vallották, melynek jelképéül a kelyhet tekintették.® Nemzeti rítussá vált tehát az eucharistia kiszolgáltatási módja, mely a középkori „eretnekségek" legkritikusabb pontja volt, mert minden eretnek csoport •zt az eszközt akarta kivenni az uralkodó osztály kezéből.4 4 Ugyanekkor a latin rítus nemzeti nyelvűvé tétele még láthatóbb jele e cseh nép egységes különállásának. A csehnyelvű rítus gyakorlati keresztülvitelében különböző fokozatokat látunk, melyek ezúttaí is jellemzőek aa egyes csoportok társadalmi helyzetére: a polgári-nemesi csoport, a kelyhesek csak az episztolát és evangéliumot olvassák nemzeti nyelven; az orfaniták az egész miseliturgiát lefordítják csehre, a velük rokon táboriták pedig elhagyják a katolikus mise régi szerkezetét és belőle csak a népi nyelven tartotk bibliaolvasást és magyarázatot, meg a kétszínalatti úrvaosora-vételt tartják meg. Amint azonban a kehely dolgában, úgy itt is szemmelláthatóan kialakult a közös minimális programm: a biblia nemzeti nyelven való olvasása. Bár a kelyhesek félénken teszik, az egyházi szemelvények (perikópák) beosztása 43 Eleinte az oetvát és megszentelt bort viszik előttük. Ld. Laurentius de Brezina: Chronicon. Kiadva Höfler: i. m. Fontes Rerum Austriacarum Scriptores, II. Wien; 1856. 358, 363. 1. Csakhamar megjelenik a kehely mint jelkép a zászlókon is. U. o. 379. 1. Továbbá pecséteiken, ld. J. Loserth: Beiträge zur Geschichte der husitischen Bewegung , III. Der Tractatus De longaevo schiamate des Abtes Ludolf von Sagan, Archiv für österreichische Geschichte, LX. Bd. Wien, 1880. 533. 1. Épületeikre is eat festtették Tábor városától kezdve a magyarországi huszita templomokig. " V. ö. S. D. Szkazkin: Középköri kultúra, Moezkva, 1941. 11. 1.