Századok – 1949

Manhattan; A.: A Vatikán a haladás ellen (Ism.: Márkus István) 357

SZEMLB 361 idéz — mi elégedjünk meg csak kettővel. Az egyiket XI. Pius tette, nem sokkal a lateráni tárgyalások megindulása után. ,,Mussolini — nyilatkoztatta ki a pápa — az isteni gondviselés küldötte". (1.18. o.) A másik nyilatkozat Mussolinitól származik és Így hangzik: „Elismerjük, hogy az olasz nép vallásos életében a katolikus egyházé az uralkodó szerep. Ez természetes is egy katolikus országban, fasiszta rezsim alatt". (120. o.) Elejétől támogatta a pápa a fasiszta Olaszország részvételét a második világháborúban is, Mussolini 1940. július lfr-én lépett be a háborúba, — a pápa ugyanez év szeptemberében felszólította az Actio Catholica tagjait, hogy ,,legyenek készek akár életüket is feláldozni a fasiszta Olaszországért". (130. o.) Ismét sorompóba lépett a háborús uszításban már gyakorlott püspöki kar, megáldotta a gépfegyvereket, medáliákat tűzdelt a katenák mellére, stb., stb. A milánói püspök például szentképeket adott ki, amelyeken a fasiszta katonákat angyalkák vezetlik a harcmezőn. Amikor — jóval Sztálingrád után — már a pápa előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy a fasizmus bukását semmi sem tudja feltartóztatni, a Vatikán sürgősen átnyergelt a másik lóra és megkezdte titkos együttműködését az angolszász imperialistákkal, elsősorban az amerikaiakkal, Manhattan részletesen tárgyalja a Vatikán ezidőbeli politikai manővereit, amelyek lényege az volt, hogy Olaszországban Mussolini feláldozása árán lényegében fenntartsa a fasiszta rendszert és ugyanakkor minél gyorsabban amerikaiangol megszállás alá juttassa egész Olaszországot. Vájjon miért? A feleletet egy ismert francia újságíró világosan megfogalmazta ebben az időben: „A Vatikánt rendkívül aggasztják azok a társrídalmi megmozdulások, amelyek a katonai vereséget... valószínűleg követni fogják". (133. o.) A Vatikánban, a pápa aktív részvételével folytak le azok a tárgyalások, amelyeken Mussolini eltávolításának és az angol-amerikai megszállás előkészítésének részletes tervét kidolgozták. A cél az volt: „megakadályozni, hogy a szüntelenül erösödö forradalmi tömegek kezükbe vegyék a „felszabadított" területek irányítását". (135. o.) A Vatikán üzenetekkel árasztotla el Angliát és Amerikát, amelyek felhívták a figyelmet arra, hogy „ebben a szép országban, ahelyett hogy csökkenne — egyre nő a kommunizmus veszélye". (135. o.) Ezen az alapon alakult tehát ki — először olaszországi vonatkozásban, de ezzel párhuzamosan természetesen a nemzetközi politika területén is — a Vatikán és az amerikai imperialisták legreakciósabb katonai köreinek szoros együttműködése. Ez együttműködés gyermekeként született újjá nemsokára a pápa által korábban szétvert és Mussolinitői betiltott katolikus „néppárt" utódja: az ú. n. „Keresztény Demokrata Párt", amelynek élére XII. Pius bizalmas embere és az amerikai imperialisták készséges híve: De Gasperi került. A pápa azonban nem szűnt meg rokonszenvezni a nyíltabban fasiszta mozgalmakkal sem. Így például támogatást nyújtott az ,,Uomo Qualunque'1 nevű, újfasiszta mozgalomnak, melynek vezetőjét, Giianninit (aki régebben ateista volt) nagy hűhóval keresztelték meg 1946 júniusában a római Szent Szív templomban s aki ez alkalommal külön megkapta a pápa áldását és jókívánságait. Így folytatja a Vatikán az új helyzetben régi politikáját: azt a politikát, amely mindig a legreakciósabb, a legagresszívabb haladás-ellenes erő szövetségesévé teszi a katolikus egyházat. A spanyol és olasz fejezet már világosan megmutatta a Vatikán és a fasizmus közti szövetséget, ezekre az országokra vonatkozólag. A Németországról szóló fejezetek azonban még sokkal többet tárnak fel. Ezekben a fejezetekben mutatkozik meg teljes egészében, hogy a Vatikán nemzetközi politikájának lényege, alapvető tartalma a fasizmus támogatása — uralomrasegítése, megszilárdítása és a fasiszta agresszió támogatása — volt az első világháború végétől a fasizmus bukásáig terjedő egész időszakban. Olaszországban és Spanyolországban ugyanis a fasiszta rendszer a maga oldaláról is segítségül hívta a katolikus egyházat a dolgozók fölötti terror-uralmának támogatására és „megszentelésére". Németországban bizonyos mértékig más volt a helyzet. Itt a Hitlerfasizmus a maga részéről erős korlátok közé szorítotla és gyakran támadta a katolikus egyházat és volt olyan törekvése, hogy nélküle szilárdítsa meg terror-uralmát. Es a Vatikán, de a német katolikus hierarchia is ennek ellenére mindent megtett, amit csak megtehetett a Hitler-fasizmus támogatására mind belső németországi, mind pedig nemzetközi vonatkozásban. Ez a Németországot tárgyaló fejezetek egyik fontos tanulsága. Másrészt ezekben a fejezetekben tárul fel a Vatikán háborúalatti politikájának — még pontosabban: háborús politikájának — egész kétszínű aljassága. Itt és a következő (Ausztriát, Csehszlovákiát, Lengyelországot, Belgiumot és Franciaországot) tárgyaló fejezetekben válik világossá a Vatikán bűnrészessége és felelőssége a második világháború borzalmaiért. Bűnrészessége és felelőssége egyrészt magának a háborúnak kirobbantásában és elnyujtásában, másrészt a német megszállás alatti területek fasiszta (katolikus