Századok – 1949
Varga Zoltán: Az államforma és a kormányforma kérdése a debreceni trónfosztás után 168
180 VAEGA ZOLTÁN De mindkét ügykörnek megvan a maga különleges tulajdonsága. Ezeket nem szabad sem egyesíteni, sem összekeverni. Ha az uralkodást a kormányzással egyesítjük: önkényuralom, zsarnokság vagy parancsuralom keletkezik — aiz az uralkodás egyazon formája más-más néven. Viszont a felségjogok egy részének vagy egészének birtokosa nem kormányozhat, mert „minden felelősség a fölségi jogok mellett lehetetlenné válik". A békepárt tehát ai burzsoá parlamentarizmus alapelveit arra akarta felhasználni, hogy alkalmazásukkal mennél inkább elszigetelje Kossuthot, hogy törekvései mennél könnyebb megvalósítása érdekében minél szűkebbre szabja a kezében levő hatalmat. Ugyanakkor alattomos támadó modorában a felelősség kérdésének tárgyalását Kossuth népszerűségéinek és a szabadságharc győzelmes kimenetelébe vetett hitnek az aláásására is igyekezett felhasználni. Be akarja: vinni a köztudatba a szabadságharc bukásának lehetőségét, s ezért a felelősséget eleve Kossuthra hárítja. Övé ai dicsőség —, mondja, a békepárt lapja, az Esti Lapok —, ha ügyünk jó véget ér, „s ha szerencsétlen kifejlés rontaná meg e nemzet közel jövőjét, ismét ő volna az, kire az elkeseredés bőszülten feltámadna". A békepárt hajlandó feloldozni a parlamenti felelősség alól Kossuth Lajost, de már eleve a történelem ítélőszékének felelőssége elé akarja, állítani.40 Kossuthnak hamarosan tapasztalnia kellett, hogy még alakítandó minisztériumának taigjai közt is aggodalmat és bizalmatlanságot kelt az államfői és miniszterelnöki jogkör egyesítése. Szemere Bertalan, Kossuth belügyminiszterjelöltje4 7 addig nem is volt hajlandó határozott válasz adására, míg a kormányzó és a kormány jogviszonyának kérdéséről tiszta képet nem nyer. Maga is úgy látja, miként a békepárt: .,a kormányzó felelőssége megsemmisíti a. minisztériumnak vagy felelősségét, vagy hatóságát és csak a név pusztán marad meg".48 Kossuth kétségtelenül szívesen látta volna a kormányzóság és a miniszterelnökség egyesítését. Az államfői méltóság és a miniszterelnökség elkülönítését az adott viszonyok között nem tartotta helyesnek. Kossuth maga azzal magyarázta állásfoglalását, hogy hivatalból nem akar „sine curá"-t formálni. A valóságban lényegesen többről van szó, mintha Kossuth csupán a tétlen élettől vonakodott volna. Midőn az államfőség mellett a kormány irányításából is ki akarta venni a részét, valójában azért küzdött, hogy a minisztérium irányítását is kezébe ragadva, kísérletet tegyen az egységes központi vezetés megvalósítására, a, forradalmi diktatúra kiépítésére minden a szabadságharc győzelmes befejezését gátló törekvéssel szemben. Mégis beleegyezett az államfőség és miniszterelnökség elválasztásábai. Elhatározására nemcsak ellenfeleinek támadásai hatottak ösztönzően, hanem baráti tanácsok is. Magának is látnia kellett, hogy a miniszteri felelősség veszélyes, helyzetét is megingató támadásokra nyújt lehetőséget. Bízhatott viszont másrészről albban is, hogy hívei segítségével sikerül kormányzóként is a végrehajtó hatalom irányításába is döntő módon befolynia. Az államfői és a miniszterelnöki jogkör elválasztásánál sokkal nehezebb s több vitát előidéző kérdésnek bizonyult a kormányzói jogkör szabatos « Pesti Lapok, 1849. április 26, és 27. N.: Organisatio. 47 Kiss Ernő: Szemere Bertalan (Kolozsvár. 1912.), 141. 1., téved, midőn azt állítja, hogy Kossuth Szemerét április 16-án kelt levelében a belügyminiszteri tárcának és a miniszterelnökségnek az átvételére szólította fel. Kossuth felkérése a belügyminiszteri tárca és az addig ettől elválasztott rendőri osztály elvállalására vonatkozott. Országos Levéltár. Országos Honvédelmi Bizottmány 5700—1849. (Fogalmazvány,) Kossuth levelét és Szemere válaszát kiadta Seress László: Kossuth, Görgey és Szemere — kiadatlan leveleik c. műve is (Budapest, 1912.). 25—29, 1. 48 Szemere felfogására: Szemere Bertalan: Levelek (1849—1862.). Szemere Bertalan Összegyűjtött Munkái, V. (Pest, 1870.), 12. 1„ Seres: i. h. A tine curára Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története, II. (Genf. 1865.), 549. 1.
