Századok – 1948
Mérei Gyula: A magyar céhrendszer 1848 előtt 60
A MAOYAK CÉHRE N"D SZER 1848 ELŐTT 71 tású üzletekben nürnbergi árukat tartottak. Az 1820-as években a pesti kereskedelmi testület kérte az iparosok bécsi áruval kereskedésének eltiltását és hivatkozott a céhszabályoknak arra a pontjára, hogy az iparosok csak saját készítményeikkel kereskedhetnek. A 30-as években a pesti timárcéh mestere maga is mainzi bőrökkel kereskedett.2 7 Az 1828-as összeírás szerint az eperjesi posztósok és posztónyírók, akik csak néhány éve telepedtek meg a városban, nemcsak saját termékeikkel, hanem idegenből vásárolt és behozott gyapjúárukkal is kereskednek.2 8 Az elmondott eljárás a védekezés egyik módja volt csupán. A hanyatló céhrendszer védekezésének másik módja a tőkés vagy céhes versenytárs, elsősorban kereskedő kikapcsolására irányuló törekvés volt.2 9 Harcoltak azonban a céhek más céhek ellen is, féltékenyen őrködve, hogy más céh az ő szakmájukba vágó munkát ne készíthessen vagy árusíthasson.3 0 A versenytárs kikapcsolására irányuló küzdelem egyéb fronton is folyt: az ú. n. kontárok ellen.3 1 A vesztüket érző céhek, nem látva be küzdelmük szélmalomharc jellegét, minden módon meg akarták állítani az idők kerekének forgását. Azt hitték, hogy a gyárak fejlődésének útjába gördítenek elháríthatatlan akadályt, amikor pl. nem akarták beszámítani a legények vándorlási idejébe azt a szolgálati időt, amelyet azok gyárakban töltöttek.3 2 Azt képzelték, hogy így majd nem mer a legény gyárba szegődni, a gyár munkáshiány miatt tönkremegy, ők pedig zavartalanul jutnak munkaerőhöz. A céhes mesterek látták, hogy megélhetésük napról-napra nehezebb lesz. Keresetük csökkent, elszegényedtek és úgy képzelték, hogy a céhnek minden újabb tagja csak csökkenti az ő megélhetési lehetőségeiket. Ennek eredményeként legelső védekezésül, 27 Ungár László: i. m. 169. old. 28 O. L. Regnic. lt. Eperjesi összesítés 1828. 29 A nagyszámú bizonyító anyagból itt csak utalhatunk az ófutaki céhek (O. L. Htt. Dep. Gitt. 2—35—1840), az apatini kötélgyártók (U. ott 2—46— 1846), a debreceni timár- és vargacéh (22—28—1824), az újvidéki kádárok (34—15—1846) és a más vonatkozásban már följebb említett céhek kéréseire, amelyek mind a kereskedőknek iparcikkárusítása, vagy iparoslegény foglalkoztatása ellen tiltakoztak 30 Tanulmányunk viszonylag szükreszabott terjedelme miatt itt is be kell érnünk csupán a bizonyító anyagra való utalással. A zonibori német szabócéh követelései (O. L. Htt. Dep. Citt 56—58—1842), a szomolnoki timárok panasza a ratkóiak ellen (U. ott. 59—8—1843), a budai esztergályosok és asztalosok viszálya (u. olt 12—258—1846), a pozsonyi szíjgyártók és nyergesek pörlekedése (u. ott 38—3—1846), a pesti kárpitosok és asztalosok marakodása (u. ott 36—339—1846), a pesti esztergályosok panasza a bádogosok, asztalosok és egyéb mesterek ellen (u. ott 36—346a—1846), a pécsi bocskorkészítők és saruvargák viszálya (u. ott 39—2—1847) csak különösen szép illusztráló példái állításunknak és távolról sem ölelik fel az összes idevágó adatokat. 31 Ennek a kérdésnek bővebb, bizonyító anyaggal felszerelt tárgyalására v. ö. Mérei Gyula: Munkásmozgalmak 1848—49. Budapest. 17—19. lapjait. 32 O. L. Régi orsz Lt. Lad. XX. No. 20. Fase. H. 42. Rupprecht János soproni cukorgyáros véleménye.
