Századok – 1948

1848 centenáriuma az angol történeti irodalomban. (Ism.: Hatvanyné Elrick Doris) 364

ismertetések 35!) látszanak, elegendők arra, hogy az egész angol alkotmányt, királynővel és lordokkal együtt megdöntsék. (Engels: A munkásosztály helyzete Angliában 1844-ben.) A ehartizmus csak formájában volt politikai mozgalom, lényegében a munkásosztály gazdasági megmozdulása volt a kapitalista kizsákmányolás ellen és ezt a burzsoázia is világosan látta. Bár megpróbálták kigúnyolni a chartisták 1848-as terveit, a valóságban nagyon is féltek. A toryk és whigek megegyezést hoztak létre. Megtiltották és szétverték a gyűléseket és tüntetéseket, a kémek és provokátorok százait állították be. Minden ,,gentlemant" felhívtak, hogy csatlakozzék a „különleges rendőrség" soraihoz és a „hazafias urak" eleget is tettek ennek a felhívásnak — köztük Gladstone és Napoleon Lajos — aki ilymódon szerziett tapasztalatait később bizonyára nagy haszonnal alkalmazta Franciaországban. A burzsoá-történészek akrobatamutatványnak is beillő törekvései, amelyekkel azt akarják elhitetni, hogy a ehartizmus 1848-ban már nemcsak hogy nem volt veszélyes, hanem egy gigantikus viccé fajult, szükségessé teszik, hogy a chartizmusnak ezen utolsó tüntetését valódi perspektívájába helyezzük. Ezt a munkát vállalták az angol marxisták, az angol munkásosztály forradalmi szellemének és dicső hagyományainak igaz örökösei. Salme A. Dutt cikkében megsemmisíti mind az akkori, mind a mostani burzsoázia gúnyolódásait azzal, hogy tárgyilagosan felfedi ennek az 1848-ban már egy évtizedes mozgalomnak ezt az utolsó szakaszát. Az országos chartista szövetség úgy tervezte, hogy áprilisban küldöttközgyűlést hív össze, és hogy április 10-én nagy felvonulás keretében benyújtja kérelmét a parlamenthez. A hatóságok ezt a tervet forradalmi veszélynek tekintették és lépéseket tettek, hogy terrorizálják mind a közönséget, mind a chartistákat. A nagy nap előestéjén plakátokat ragasztottak ki London utcáin, amelyeken megtiltották, hogy bárki is felvonulhasson a parlament elé. Április 10-én a kormány fenyegetései dacára nagy tömeg gyűlt össze a Kennington Common-i térségben. Az ellenséges sajtó 20 ezerre becsülte a tömeget, a chartisták 250 ezertől 400 ezerre, — semleges megfigyelők szerint körülbelül 150 ezren voltak jelen. A rendőrség lezárta a westminsteri hidat és a tüntetők meg se kísérelték az átmenetelt. E helyett békésen vitték kérvényüket a parlamenthez — bérelt konflisokban — és a burzsoá parlament lenézően visszautasította. őket. A burzsoázia hangadói mindig hangoztatták, hogy hány hamisított aláírás volt a kérvényen, így Victoria királynőé, a wellingtoni hercegé és más vezető személyeké. Tehát ez volt az, amit Ho veil a korról írt munkájában az április 10-i „tragikus fiaskónak" nevezett. Amint erre Salme A. Dutt is helyesen rámutat, „Anglia ekkor már ipar terén monopóliumot kezdett élvezni, mint a „világ gyárüzeme". Az 1842-es nagy chartista megmozdulások óta fontos gazdasági változások éreztették hatásukat Angliában. Megjelent a munkásarisztokrácia és 1858-ban Engels már azt írta, hogy ,,az angol proletariátus mindinkább burzsoává válik, úgyhogy ez — az összes közül leghatalmasabb burzsoá nemzlet — úgylátszik azt akarja elérni, hogy legyen egy burzsoá arisztokráciája, egy burzsoá proletariátusa is a burzsoázia mellett." (Engels levele Marx-hoz, 1858