Századok – 1948

Vigh Károly: A prágai szláv kongresszus centenáriuma 235

A PRÁGAI SZLÁV KONGRESSZUS CENTENÁRIUMÁRA Az 1848-as európai polgári forradalmakkal és nemzeti mozgalmakkal kapcsolatban jelentős esemény volt a prágai szláv kongresszus, amely 1848 június első harmadában tartotta üléseit, mindaddig, amíg a prágai forradalom leverése kapcsán Windischgrätz szét nem kergette. A Habsburg birodalom szláv népeinek e történelmi jelentőségű tanácskozásait a magyar és külföldi polgári történeti irodalom hamis megvilágításba helyezte. A magyar történeti munkák támadó jellegű pánszláv szervezkedést láttak benne (ugyanígy a német történészek), míg a szláv polgári történeti irodalomban úgy szerepelt a kongresszus, mintha a szlávok felszabadító harcának lett volna a szervezője és irányítója. Mivel a polgári történészekkel szemben Marx és Engels nemcsak a társadalmi és a nemzeti szabadság között fennálló elvitathatatlan összefüggést állapították meg, hanem feltárták ennek az összefüggésnek belső dinamikáját is, ezért a prágai szláv kongresszus helyes marxista elemzését is csak akkor végezhetjük el, ha tekintettel vagyunk a szláv népek életében a feudalizmus felbomlásakor végbemenő jelenségekre és a kongresszus osztályerőviszonyaira. A keleteurópai fejlődés egyik jellegzetessége, hogy a nemzeti öntudatraébredés az oroszon kívül egyetlen szláv népet sem ért saját országában, mert a szláv népek idegen elnyomás alatt éltek. Poroszország, a Habsburg-monarchia, Törökország (és maga Oroszország) a szláv népek börtönei voltak. Ezekben az országokban a szláv népek az uralkodó nemzetek javára mind nagyobb tért vesztettek (csehek, lengyelek, szlovákok, szerbek, bolgárok) és a beolvadás veszélye fenyegette őket. Voltak olyan szláv törzsek is (kasu bok, luzsicai szerbek, szlovének egy része), amelyek teljesen, vagy egyrészt már beolvadtak az uralkodó nemzetbe. Ugyanakkor viszont, amikor a szlávok egy részét az asszimiláció fenyegette, az egyetlen önálló állami életet élő legnagyobb szláv nép, az orosz, állandóan növelte birtokállományát és Franciaország leverésével Oroszország lett Európa legjelentősebb kontinentális nagyhatalma. A feudalizmus általános válsága nemcsak Oroszországban, hanem a többi szláv területen is kérdésessé tette a régi viszonyokat és a felbomló gazdasági talajon megindult a társadalmi osztályok differenciálódása, kulturális és politikai mozgalmaik kibontakozása. A szláv nemzeti mozgalmak kialakulásával kapcsolatban a polgári történetírás valósággal fetisizálta Schlőzer és Herder személyét, akiknek kizárólagos szerepet tulajdonított a szláv ébredés létrejöttében. A burzsoá-történetírás leegyszerűsítette a szláv népek és