Századok – 1947
Beszámolók - DEÉR JÓZSEF: A német nemzetiszocialista történetírás 152
\ 162 DR К II JÓZSKllatútól megfosztott régi hí roda lomeszmébe belecsempészi a m oder» nemzetállam minden önzéséi ós gátlásnélküli maöfchiavellizmusát, úgyhogy abban nem marad egyéb, mint az ú. n. „rendező elv", mint a német hegemónia igényének igazolása. A III. Birodalom az elsőből megtagadja az univerzálizmust, a másodikból viszont az adott államhatárokhoz való kötöttséget és a többi nép szuverénitásának elismerését. Hitler „Mein Kampf'-jának külpolitikai fejtegetéseiben a legélesebben szembefordul azokkal a bisma.rcki reminiszcenciákban élő német nacionalistákkal, akik követelik az 1914-es német határok visszaállítását, de minden ezen túlmenő oly igényt, mely más államok és népek fennálló státusát érintené, az emberi jogok szentségével ellentétesnek ítélnek. Ezzel szemben szerinte sem a határok, sem a népjogok nem számíthatnak akkor, lia arról van szó, hogy a német nép megszerezheti magának a lélekszámával arányban álló életteret.47 A III. Birodalom tehát oly birodalom, mely nemzetállam akar lenni és ugyanakkor oly nemzetállam, mely birodalom akar lenni. A fiatal törtéiiésznemzedék már ebben a merő erőszakra alapított állanikoncepcióban él. Éber figyelemmel kíséri a birodalom fogalmának alakulását az irodalomban s mindjárt lecsap oda, ahol bármiféle univerzalisztikus értelmezést szimatol. A régi generációnak i nemzetiszocialisták által is elismert oly képviselői, mint pl. Wilhelm Schüssler és Heinrich von Srbik ismételt rendreutasításban részesültek a ta,n tétel tői való árnyalati eltérés miatt. Azt például, hogy „minden vonatkozásban Róma, volt és marad a világ fővárosa" következmények nélkül nem lehetett leírni: „a történész Sohüsslernek tudnia kellene — hangzik a kioktatás —, hogy a NSDAP világnézeti meggondolásokból az uriverzalizmus minden fajtája ellen régtől fogva a leghatározottabban küzd".48 A politikai, helyesebben a politizált történetnek ez a hypertrofiája magyarázza a Reichsinstitut körének elkeseredett hadakozását a, kultúrhistória módszere, valamint ennek az irányzatnak régebbi és újabb művelői ellen. A művelődéstörténet kétségkívül a felvilágosodás gyermeke s azt sem lehet tagadni, hogy a demokráciák talaja bizonyult számára a legkedvezőbbnek. Éppen ezért írtuk az előzőkben Meinecke szerkesztői bátorságának számlájára, hogy már az új német érában külön tanulmányt szentelt Bruckhardt és Huizinga történetírásának. így azon sem csodálkozhatunk, ha az erfurti történész-napon Walter Frank egyik munkatársa, Christoph Steeling heves támadást intézett a kultúrhistóriai irány s egyben „az azt hordozó egész világ",, a semleges kis demokráciák ellen, melyek elszakadták a birodalomtól és ezáltal tulajdonképen törtéuetnélküliekké lettek. A művelődéstörténet, mely ezekben az országokban virágzik, szerinte nem más, mint a történetnélküliség történelme. Ez a világ képtelen az egészséges politikai cselekvésre, képtelen tehát az igazi, a politikai történetírásra is, mely kizárólag a cselekvő nagy népek előjoga. A birodalomból kivált és így politikailag „elhalt" népek természetszerűen találták meg nemzetközi magatartásukat a semlegességben, életformájuk historiográfiai megfelelőjét abban a művelődéstörténetben, melyet a svájci 47 U. o. 740. 1. 4" Gerhard Krüger~ Schrifttum zum Reichsgedanken: Vergangenheit und Gegenwart 32 (1942) 109. 1. és ugyanő, lfm den Reichsgqdanken II. Z. 1.6» (1,942) 457 kk, ahoi Srbik kap ki. \