Századok – 1945-1946

Hírek - Varjú Elemér † Nekr. Tápay Szabó Gabriellától 310

'310 HÍREK Az egész ország területe őstörténetének rövid összefoglalása, majd a Dunántúl és Budapest őskori képének megrajzolása után, utolsó nagy munkájában újra a főváros felé fordulti s őskorának megírásával, e fekvésénél fogva mindig az egész ország mindenkori történetének kicsinyített képét adó területen megvetette az alapot a magyar föld őstörténelmének megrajzolásához, amelyet — nagy veszteségünkre — már nem várhatunk Tőle. Összes munkáit jellemző újszerű felismeréseivel s. azok széleskörű megalapozásával megteremtette azt a nagyvonalú keretet, amelynek részleteit az utána következő kutatók eredményei fogják kitölteni. Itt-ott bizonyára változni fog a sok helyen kitűnő intuícióval kikövetkeztetett kép, de az úttörés, a cél felé irányuló bátor elindulás érdeme azé a Tompa Ferencé marad, akinek a külföldi ősrégészek figyelmét is sikerült a mi problémáink felé terelni s aki kitűnő tanítványok nevelésével, mint a Pázmány Péter Tudományegyetem első ősrégész professzora is szolgálta a magyar kutatás ügyét. Ezért gondol Reá mindig kegyelettel a történelmivé lett ősrégészettel egyetemben a magyar történetírás. BANNER JÁNOS VARJÚ ELEMÉR (1873—1945) Két éve alussza már örök álmát Varjú Elemér egy budai bérvilla kis kertjében, ahová az ostrom után temették. A harcok végét nem érte meg. Mennyezetig rakott könyvespolcai között már kiterítve feküdt, amikor az első orosz járőrök utcájukat elérték. Az a pedantéria és rend, aminek életében olyannyira híve volt, a haláláig elkísérte. Mondják: hófehér üstökű, bajszos, szép magyar fejével úgy feküdt ott, mintha körülötte mi sem történt volna. Pedig akkor már rom s törmelék borított mindent és az utca során több ház lángokban állott. A pesti oldalon, a múzeumban mit sem tudtak akkor a budaiak sorsáról. A feldúlt termekben és szobákban, hol a tisztviselők tíz körmükkel kotorták elő omladékból és p is z о к h a Ima zb ó 1 az irat- és kartotéktárt, s a keret- és rácsnélküli üresen tátongó ablakokon át tehetetlenül nézték, mint söpri, sodorja a hideg téli szél, mint zörgeti, hempergeti a lucskos, piszkos hólében a sok gyöngybetűs régi, még Varjú Elemér keze-írta aktafelzetet. . . Az a fiatal és serény tudós, aki a századfordulón a kezdet éveit levéltári és könyvtári kutatómunkának szentelte, a gyulafehérvári verses glosszák felfedezője, a Batthyány-könyvtár, a Szalók-nemzetség, a Losonczi Bánffy-család oklevéltárának rendezője, a Turul szerkesztője, kitűnő oklevélszakértővé, jó gejiealógussá, gyakorlott heraldikussá képezte ki magát. Mindezekhez járult a hosszú múzeumi gyakorlat és munka, előbb a kassai múzeum élén, majd Budapesten. Élete és munkássága delén a tárgyi emlékek forrásértékét már éppen oly nagyra becsülte, akár az írottakét. Munkásságát illetően nemcsak az volt jelentős, hogy mint a Múzeum vezető tisztviselője, éveken át szerkesztette az Archaeologiai Értesítőt, hanem: hogy 1929-ben felállította a magyar Történeti Gyűjtemény első igazán reprezentatív kiállítását, zseniális módon rendezvén el az egyes korszakok stiláris és kultúrtörténeti egységét nyújtó hatalmas anyagot. Kartársai gyakran felrótták neki, hogy a Magyar Várak-on kívül nagyobbszabású könyve, munkája nem jelent meg. De se szeri, se száma pompás cikkeinek, tanulmányainak, értekezéseinek, közöttük olyanoknak, mimtl az általa felfedezett Ernst-kódex kritikai kiadása. Nagyobbiélekzetű munkákra egyszerűen az ideje nem futotta. De e sorok írója mellette dolgozhatott utolsó éveiben, éppen a Történelmi Társulat kiadásában megjelenő Magyar Művelődéstörténet sajtó alá rendezése és illusztratív szerkesztése idején. Jó néhányan vagyunk tanúi, hogy Varjú Elemér termő, dús ősze, mily szívesen adta gyümölcseit, mint fosztotta ki önként önmagát. Aktatáskája mindig duzzadásig teli volt jegyzetekkel, képanyaggal és soha nem sajnálta szétszedni, megritkítani őket egy-egy idegen cikk illusztrálása kedvéért.