Századok – 1945-1946

Ismertetések - Deér József 229

ISMERTETÉSEK 229 függetlenül a rendelkezésre álló szakemberek számától, képességeitől, a szerkesztői ügyességtől — csaknem leküzdhetetlen nehézségek merülnek fel. Lehetetlen e ponton fel nem vetni a kérdést: vájjon egyáltalában jogosult-e a gyűjteményes műnek, mint műfajnak önálló élete? Nem lenne-e helyesebb más, a fentebb tárgyalt szempontoktól teljesen függetlenül is — a tudományos anyag monografikus kiadására vagy a monográfiák eredményeinek egy kézből származó (de legalábbis szigorúan egységes vezérfonal alapján megszerkesztett) összefoglalására fordítani a gyűjteményekre szánt szellemi és anyagi erőkifejtést? A „Magyarok és románok" szerkesztői tudatában voltak ezeknek a nehézr ségeknek. Látták, hogy ezt a műfajt könnyen érheti áz elpolitizálódás veszélye: ,.az impozáns gyűjteményes munkák nagyobb része kimutatható célból, adott alkalomra készült s így természeténél fogva eleve nélkülözi a meggyőződés és a megértés esélyeit". A szerkesztés célkitűzése: a történéseknek mintegy informatív jellegű megírása, mely a teljes tudományos igazságon alapszik, a politikai szempontokat figyelmen kívül hagyja és a kitűzött cél felé széles területen közeledik. A szerkesztők szakértelmének és gyakorlatának, a szerzők elmélyedő szaktudásának köszönhetjük, hogy a kötetek a célt — igen kevés, inkább csak formai jellegű kivételtől eltekintve — elérték. Ahol ez nem sikerült teljes mértékben, olt az okot nem is annyira a szerzők egyéni felfogásában, hanem inkább a témakezelés egyhangúságában, a kor-diktálta alkalomszerűség kényszerítő hatásában kereshetjük. E téren különösen a magyar hatások kizárólagos hangsúlyozására gondolok, mely mint vezérfonal a gyűjtemény nem egy tanulmányán végighúzódik. Ami egy-két cikk speciális tárgykörének és hangnemének egyénibb vonatkozású kérdéseit illeli, ezekre a megfelelő helyen fogok rátérni. Az első kötetben Alföldi András (Keletmagyarország a római korban. 1—93. 1.) összefoglalja és kibővíti Dácia múltjára vonatkozó, túlnyomóan az ő munkásságának és kezdeményének köszönhető ismereteinket. Éppen ezen a nagy megértést igénylő ponton tudóshoz illő tárgyilagossággal foglalkozik vitás kérdésekkel. Adatszerűen tisztázza — a kritikus Eutropius-hellyel kapcsolatban — a római Dácia etnikai összetételének kérdését és arra a megállapításra jut, hogy a provincia lakosságának csak elenyészően kis rész,' volt thrák (2600 személynévből 67). Az itteni romanizmus nem a thrák-dák elemre, hanem a moesiai és pannóniai provinciálisokra, tehát nvugati-latin jellegű népességre támaszkodott. Az egész római oikumenét magábafoglaló, széles távlatból tárgyalja — bőséges történeti és régészeti adattömegre támaszkodva — a hegyekben való továbbélés lehetetlenségét, a dáciai limes kérdését. Társarialomtörténeti szempontból jelentős megállapítása, hogy „minél messzebb jutunk Itáliából északkeletre . . . annál inkább elvész a romanizmus polgári jellege" (I. 59.). A szervezést a hadsereg, az állam veszi át s a polgári kezdeményezésnek mind kevesebb szerep jut. Példaként a dalmát tengerpart és Dácia romanizmusának képét idézhetjük. Részletesen hallunk a szomszédos vidékek helyzetéről, Dácia feladásának okáról, végrehajtásáról és következményeiről. A tartomány sorsának további alakulását a romanizmus szemszögéből vizsgálja és végszóként megállapítja, hogy a nyugati gót, gepida és avar leletek, az első honfoglaláskori magyar sírig szinte időbeli megszakítás nélkül követik egymást, de a romanizmus továbbélésének egyetlen kézzelfogható jele sincsen. A III—X. század közti kor történetéről, régészeti eredményeiről csak Alföldi szavaiból értesülünk (s ez a kötet egyik hiányossága). --- Deér József tanulmánya (A románság eredetének kérdése a középkori magyar történetírásban, 94—1(10. l.j megállapítja, hogy a magyarországi románság megtelepedésének kérdésében a középkori okleveles anyag bizonyítását kiegészíti az elbeszélő kútfők tanúságtétele is. A „vlach", „Blachi", „volocli" népnevek nem szükségképen és kizárólagosan vonatkoznak a mai románság ősére, hanem általában romanizált társadalomelemeket jelentenek. A XI. századi ős-gesta az erdélyi vlachokról még nem tesz említést; P. mester már különbséget tesz a dunántúli romanizált pásztorok és az erdélyi hegyek új lakói közt. Az utóbbiakat nem tartja a rómaiak utódainak. Általában az