Századok – 1945-1946
Tanulmányok - ELEKES LAJOS: A dinasztikus elv a román államfejlődésben 147
A .DINASZTIKÜS ELV A ROMÁN ÁLLAMFEJLŐDÉSBEN 167 —- régebben nem akadtak volna — merész halandók, akik képesnek vélték magukat olyan feladatok ellátására, aminőket a vér, az „os domnesc" mágikus erejénél fogva egyedül a vajdacsalád tagjai láthattak el. Az „os domnesc" középkori román felfogás szerint különleges uralkodói képességgel ruházta lel hordozóit. Ezért nem tartotta senki lehetetlennek, hogy a vajdacsalád alacsonysorú, száműzött vagy rejtőző tagjai, akik államügyekbe sohasem nyertek betekintést és olykor egészen kezdetleges viszonyok közt éltek, adott esetben egy csapással a hatalom legmagasabb ormára emelkedjenek és minden átmenet nélkül teljes jogon, a legcsekélyebb kételkedés vagy korlátozási kísérlet nélkül vegyék kezükbe népük, országuk sorsának intézését. Az állam, ugyancsak közfelfogás szerint, a vajdacsalád tagjainak tulajdona volt, melv a vérségi öröklés útján, természetszerűleg illette meg őket. A vajdák és a trónköve* telők számtalan kifejezését adták ennek a jellegzetes — mai fogalommal élve azt mondhatnók: magánjogi — szemléletmódnak. Országukat következetesen „ősi, öröklött birtokuknak" (baslina, ocina, moçia) nevezték. „Isten segítségével megszereztem örökségemet" — írta II. Roman 1147-ben a brassaiaknak, átmenetileg uralomra jutván Moldvában. „Tudjátok, hogy uram, a király küldött engem örökömbe: Oláhországba" — figyelmeztette a szebenieket Alexandru Aldea 1432 táján, „Mióta az Isten bevezetett öröklött birtokomba (országomba)" — fejtegette addigi magatartását egy 1470. március 6-án keltezett levelében Szép Radu. „Bízom Istenben, hogy nekem adja atyám országát" — reménykedett Basaraba Tepelus év nélkül március 13-i dátummal kiadott helyzetjelentésében. Vagy, amint röviddel utóbb, hasonló körülmények közt ellenlábasa, Vlad Cälugär fejezte ki ugyanazt a reménységet: „Bízom Istenben, hogy megszerzem örökségemet" — a vajdaságot. Ország és uralom ebben a szemléletben összemosódik: mindkettő a vajdacsalád „öröklött birtoka", Az ország fogalmának ilyen patriarkális értelmezése még jóval későbbi korokban is vissza-visszacseng: „Beszélik . . . mint szerezte meg az uralmat Rares Péter ősi birtokában: Moldvaországban" — olvassuk a XVII. század derekán az új, arisztokratikus uralomszemlélet egyik jellegzetes képviselőjének, Urechének krónikájában.21 21 Adatok: Costächescu i. m. II. (Ia^i, 1932) 731—732. 1„ Bogdan: Documente privitoare la relajiile .. . 43—44., 107—108., 133., 181—182. 1. és Ureclie i. kiad. 113. 1. Ebből az „öröklött birtok" szemléletből sarjad ki a XVI. században a dinasztikus elv fejlődésének egyik mellékhajtásaként az a gyakorlat, hogy egyes, vajdák országuk „igaz örökösének" kezdik címezni magukat, ami néha inkább igényt, mint tényt fejezhet ki. „Dei gratia dominus verusque haeres Wayvodaque regni transalpinensis" — olvassuk Vlad Vintilä, Nagy Radu állítólagos fia egy 1533-i levelének végén (N. lorga: Studii <ji documente eu privire la istoria romáuilor III. Bucuresjti, 1901. LXXX. 1.): ..Dei gratia prineeps terrae Moldáviáé, dominus ас verus haeres" — címzi magát 1577-ben I'etru Schiopul (N. lorga,- Acte fragmente eu privire la istoria românilor 1. Bucureçti 1895. 27. 1.), aki a havaselvi vajda fia volt és török támogatással került uralomra a másik fejedelemségben.
