Századok – 1944
Beszámolók - ELEKES LAJOS: A románok történeti „élettere” 79
A ROMÄNOK „TÖRTÉNETI ÉLETTERE" 97 szőlőkultúrát valósított meg a Kárpátok lejtőin, amikor a környező eteppéken — nyugaton is — csak nomád népek éltek. Az utolsó nomád nép, amely a nyugati steppét, az Alföldet meghódította, a magyarság volt; viszont kimutatható, hogy a román területen a szőlőművelés magyar és magyarországi német, hatásra terjedt el, természetesen jóval később, amikor a magyar földet már gazdag falvak borították, amelyeknek népe közt aligha lehetett volna nomádokat találni. Ugyanakkor a románság tekintélyes része még megtartotta ősi, pásztori életmódját; jellemző erré, hogy a vajdasági adók túlnyomó része még az újkor elején is az állattenyésztés termékoiből adódott ki. A román pásztor, amióta a forrásokban felbukkant, mindig ragaszkodott a kettős legelő rendszeréhez, amit kedvelt állatával, a juhval és a kecskével együtt valószínűleg mediterrán örökségképen, előző hazájából hozott magával. Akármint volt, nem oszthatjuk Somejan véleményét, hogy a pásztorság s a velejáró sok vándorlás káros lett volna a román nép fejlődése szempontjából. Helyesebbnek tartjuk a régebbi felfogást, amely szerint éppen ez a folytonos mozgás s a velejáró sajátos életmód tartotta fent azokban a válságos időkben, amikor fajrokonai, a keleti latinság falu- vagy városlakó elemei nyomtalanul eltűntek a népvándorlás áradatában. Egészen hibás az a nézet, hogy a vajdaságok megalapításakor és azután megszakítatlan sorban áramlott Erdély román népe a Kárpátokon túlra. Valójában legfeljebb arról lehet szó, hogy amint az erdélyi határhegyek havasi legelőit az aldunai, dobrudzsai síkságok füvespusztáival váltogató kétlegelős gazdálkodás fokozatosan megszűnt, a pásztortársadalom lépésről-lépésre megülepedett, állandó lakhelyhez szokott, ami természetszerűleg a téli szállás helyén, a síkságon alakult ki. Ez a folyamat, amely tulajdonképen csak pár évtizeddel ezelőtt, jóformán napjainkban ért véget, jelentősen megnövelte az Al-Duna vidékének román lakosságát, de egyáltalán nem úgy. mint Somesan állítja s mások is gyakran képzelik: Erdély rovására. Ami a vándorlást illeti, az inkább fordítva történt: a XIII—XVII. század folyamán nagyszámú románság húzódott Erdély területére, míg onnan ugyanakkor magyar és szász elemek vonultak a vajdaságokba. Mint látjuk, Somesannak gazdaságtörténeti elképzelései sem helyesek. Sokkal szellemesebben igyekezett megragadni az állítólagos nagyromán élettér s a román népélet közt található történeti kapcsolatot A. Malascliofsky. aki egy rövid cikkben, nem a források, hanem csupán az irodalom alapján a pásztorkodásnak a nép és állam fejlődésére gyakorolt hatásait vizsgálva," arra a végeredményre jutott, hogy az erdélyi erőd s a Tiszától Dnyeszterig terjedő tájegység képzete végső fokon arra az évszázados „térélményre" vezethető vissza, amely a nyájait Erdély hegyeiből a környező síkságokra terelgető, majd évről-évre visszaforduló, nemzedékek során át ugyanazt az utat járó román pásztor lelkében ébredt. Aki így gazdálkodik, az szerves, összetartozó egésznek érzi a hegyet és a körülötte fekvő síkságot, s hosszú generációk során — így okoskodik Malaschofsky — valami olyan ösztönös érzése támad, ami már politikai elképzelések alapjául is alkalmas. Nem vizsgáljuk, hogy ez az okfejtés önmagában meg-11 A. Malaschofsky: Einflüsse des Hirtenlebens auf die Entwicklung von Volk und Staat in Rumänien. Südostdeutsche Forschungen I1I/4 (Részletes bírálatát 1. Századok, 1942. 100—105. 1.)
